A Novak Djoković Australian Open indulása körüli botrányról lapunk is rendszeresen beszámolt. A hosszas huzavona végül magyar idő szerint ma reggel lezárult, Djoković vízumát törölték, a teniszezőt hazaküldték, a nyitva maradt kérdés immár csak annyi, a következő három évben beléphet-e majd az országba.
Mint az írásainkból is kiderült, a szerb teniszező legalább egy kérdésben – az Ausztráliába érkezése előtti külföldi utazása kapcsán – valótlan információt adott meg az ausztrál hatóságoknak, de az oltottsági követelmények alóli kibúvóként szolgáló Covid-tesztje körül is sok a gyanús körülmény. Djoković az előbbit maga is elismerte, bár az ügynökének „hibájára” fogta, utóbbiról nem nyilatkozott. De ha az események úgy is zajlottak, ahogy a teniszező állítja, akkor Djoković felelőtlen módon tett ki másokat a megfertőződés veszélyének.
Az tehát kimondható, hogy a szó nem jogi, hanem hétköznapi értelmében Djokovićnak ebben az ügyben nem lehetett igaza. Ez viszont nem jelenti automatikusan azt, hogy akkor a másik oldalnak nevezhető, jelen ügyben elsősorban Alex Hawke bevándorlásügyi miniszter és Scott Morrison miniszterelnök által megtestesített ausztrál kormánynak lenne igaza. Egyáltalán nem.
Isteni hatalom emberi kézben
Amikor éppen úgy nézett ki, Djoković szett- és brékhátrányból megfordította a meccset, és vízumát visszaállította az illetékes ausztrál bíróság, már akkor is felmerült, hogy Hawke – törvény adta jogával élve – közbeléphet, és újra törölheti a szerb teniszező vízumát. Így is történt. Ez a jog évtizedek óta létezik, és évtizedek óta áll viták kereszttüzében. Az, hogy mennyire a miniszter személyes megfontolására van bízva e jognak az alkalmazása, abból is egyértelmű, hogy kormányzati körökben is csak „isteni hatalom” néven emlegetik informálisan.
„Arra jutottam, hogy túl sok hatalommal rendelkezem – mondta Chris Evans, aki 2007 és 2010 között volt bevándorlásügyi miniszter. – Nemcsak azért érzem magam kényelmetlenül emiatt, mert aggodalommal tölt el, hogy Istent játszhatok, hanem az átláthatóság és felelősségre vonhatóság hiánya miatt e döntések kapcsán, illetve bizonyos esetekben a fellebbezés lehetőségének teljes hiánya miatt is.”
Azóta ausztrál kormányok jöttek és mentek, de a végrehajtó hatalom nem kevesebb, hanem még több jogot szerzett a menedékkérők és bevándorlók sorsa feletti döntésben. A jogkörök kiterjesztésének érdekében pedig gyakran mosták össze a bevándorlást a terrorizmussal és a bűnözéssel.
Az ausztrál bevándorlási politika gyakorlatilag a menedéket, illetve jobb életet keresők elrettentésére épül, bevallott célja, hogy elérjék, lehetőleg senki ne induljon útnak a kontinensre, akár jogosan érzi úgy, hogy üldöztetésben van része, akár nem. A hajón érkező menedékkérőket a demokratikus országok között példa nélküli módon határozatlan időre elzárják, és vannak olyan, tisztázatlan jogállású emberek, akik mivel nincs olyan ország, ahova hazatérhetnének, több mint egy évtizede élnek bezárva. Sokan vannak olyanok, akik gyerekként érkeztek az országba, és ugyan elismerték, hogy jogosan kértek védelmet, mégis évek, évtizedek óta élnek személyes szabadságukban korlátozva. (Egy kirívó, de a rendszerre mégis jellemző példát laptársunk mutatott be.)
És ha valaki mégis átjut ezeken az akadályokon, és szerez egy vízumot, annak feje fölött is Damoklész kardjaként lebeg a most Djoković esetében bevetett „isteni törvény”. A vízumok törlése gyakran előforduló esemény, a kormányzat néha a nem megfelelő „jellem” alapján – például súlyos bűncselekmények elkövetőinél, vagy akiket nemzetbiztonsági kockázatnak ítélnek – törli az Ausztráliában tartózkodásra jogosító engedélyt.
Vannak egészen kirívó esetek is. Egy egyéves kora óta az országban élő férfi vízumát azért törölték, majd azért deportálták Új-Zélandra, mert egy motorosbanda tagja volt – csakhogy ez nem volt törvénybe ütköző cselekedet abban az államban, ahol élt. Egy másik, semmilyen állampolgársággal nem rendelkező férfi menedékkérői vízumát azután törölték, hogy megvádolták egy gyilkosság elkövetésével. Hiába mentették fel, a papírjait érvénytelenítették, és az várt rá, hogy hátralevő életét őrizet alatt kell leélnie. A most Djoković ügyében is legfelső fokon eljáró szövetségi bíróság végül mindkét esetben végül közbelépett, és megváltoztatta a döntést – több hónapos bizonytalanság, elzárás után.
Sokaknak azonban a jogi út sem hoz megváltást, és a legtöbb, az ausztrál bevándorlási törvényekkel összeütközésbe kerülő embernek nem áll rengeteg pénz, ügyvédek hada a rendelkezésére, mint Djokovićnak, ahogy az utcán értük tüntető emberek, illetve diplomáciai eszközöket bevető kormányok támogatására sem számíthatnak.
„Djoković elzárása, majd az ezután következő gyors fellebbezési folyamat erős kontrasztban van az ausztrál bevándorlási rendszerbe bekerülő menekültek ügyének embertelen kezelésével, ami jelenleg is a bevett gyakorlat – mutat rá Paul Power, az Ausztrál Menekültügyi Bizottság igazgatója. – Az ausztrál repülőterekre érkező menedékkérők még ügyvédekkel sem beszélhetnek, mielőtt felrakják őket egy induló repülőgépre, nemhogy esélyük lenne bíróság előtt érvelni igazuk mellett.”
Amikor tehát Scott Morrison miniszterelnök Djoković ügyében azzal érvelt, hogy „a szabály az szabály”, és a szabályok mindenkire érvényesek, akkor egyrészt nem mondott igazat, másrészt arról sem szólt, hogy a szabályok maguk is teret adnak az embertelen, jogorvoslatot kizáró bánásmódnak.
Az igazságtalan, következetlen, embertelen, képmutató (ne feledjük, Ausztrália az egyik leghangosabb kritikusa annak, ahogyan Kínában az ujgur kisebbséggel bánnak) rendszer hibáit sikerült aztán megfejelnie azzal az ausztrál kormánynak, hogy nyilvánvalóan a korlátozásokba belefáradt választópolgárok kegyeit keresve, belpolitikai okokból állt bele keményen Djoković ügyébe, ahelyett hogy a valóban illetékes hatóságokat hagyta volna eldönteni a (jogilag) döntő kérdéseket: jogosan kért-e felmentést a szerb játékos az oltottságot előíró szabályok alól, vagy sem, illetve megszegett-e valamilyen szabályt a beutazása során.
Az már tényleg csak hab a tortán, hogy a magyar idő szerint ma hajnali, mindent eldöntő tárgyaláson sem erről volt szó. Hawke bevándorlásügyi miniszter ugyanis Djoković vízumát nem arra hivatkozva törölte, hogy a teniszező nem felel meg az oltottság alól való mentesség feltételeinek, de még nem is azt nevezte meg indokként, hogy Djoković „elfelejtett” beszámolni arról, hogy az Ausztráliába érkezése előtti két hétben igenis járt máshol is külföldön. Ezek helyett a miniszter azzal érvelt, hogy Djoković jelenléte Ausztráliában a „polgári elégedetlenség” veszélyét hordozza magában, mivel a teniszező „az oltásellenes érzelmek” jelképe lett. Ennek következtében a tárgyaláson Djoković ügyvédei arról vitatkoztak a hatóságok képviselőivel, hogy a világelső valójában tényleg oltásellenes-e, és hogy erről miért nem kérdezték meg nyíltan az ausztrál hatóságok, illetve hogy Djoković Australian Openen való indulása (és esetleges győzelme), vagy éppen pont a kiutasítása korbácsolná-e fel inkább az oltásellenes érzelmeket Ausztráliában és a világban.
Az ausztrál kormány tehát pecsétes, aláírt papíron ismerte el, hogy a saját (egyébként borzasztó) szabályai helyett jobban érdekli a közvélemény várható reakciója a döntésre. Ez már csak azért is kár, mert ha az volt a cél, hogy ne essen folt az ausztrál kormány szavahihetőségén és imidzsén, akkor kimondható, hogy az a hajó már régen elment, és nincs olyan naszádja az ausztrál határokat védő partiőrségnek, amellyel utol lehetne érni.
