Kisgyerekes apukaként ugyan szja-mentességről nem álmodhatok, de sok népmesét olvashatok, hallgathatok. Felnőtt fejjel más dolgokra figyel fel az ember ezekben a jól ismert történetekben. Nekem az egyik ilyen érdekesség az, hogy mennyire mást is értettek boldogságon az emberek akkor, amikor ezek a mesék születtek.
Manapság talán ahány ember, annyi dolgot ért a boldogságon: karriert, hobbit, barátságokat, szerelmet, és így tovább. A népmesékben azonban messze-messze az a leginkább visszatérő elem, hogy a boldogság az, ha van mit enni. Többé nem volt gondja ételre, került étel az asztalra, annyit ehetett, amennyi belé fért, hét napra szóló lakodalom, ahol mindenki ehetett, ihatott – ilyen fordulatok tűnnek fel rendszeresen. Még akkor is, ha a szegénylegény esetleg bejárta a világot, legyőzte a hétfejű sárkányt, elnyerte a királylány kezét – ez mind szép és jó, de az igazán fontos, hogy megtömhette a hasát, amikor csak akarta. Ma azért olvasóink közül remélhetőleg kevesen asszociálnak a boldogságról arra, hogy van mit enni, nem gasztronómiai csodákat, csak bármit.
A legősibb ösztön
Nem arról van szó, hogy ükapáink ilyen földhözragadt népségek lettek volna. Hanem arról, hogy az emberiség történetének túlnyomó része valóban arról szólt, hogy az átlagember állandóan retteghetett attól, hogy éhes marad, éhezni fog, sőt akár éhen is hal. Elég volt egy rosszabb termés, valamilyen természeti katasztrófa, és emberek százezreinek, milliónak egész egyszerűen aggódniuk kellett a betevő falatjuk miatt.
A világ szerencsésebb részén – valamikor úgy a második világháború utánra – e kor véget ért. Lehet, hogy nem mindenki él boldogan, gazdagon, vagy úgy, ahogy elképzelte, de az éhezés réme már nem lebeg ott milliók feje felett.
Magyarország kicsit később jutott el idáig, de a Rákosi-korszakot váltó Kádár-kor viszonylagos nyugalmát és békéjét nem a három szoba vagy a négy kerék, hanem a „3,60-as kenyér”, a teli has biztosította. A magyar történelemben először fordult elő, hogy tömegeknek nem kellett azon aggódniuk, lesz-e mit enniük másnap, egy hónap múlva, jövőre. Volt ennivaló – olyan, amilyen, de volt.
Megesszük, amit főztek
Talán azt gondolhattuk, hogy a boldogságon ezután már Magyarországon sem kell soha azt érteni, hogy meg tudod bármivel tömni a hasadat.
Csirkemellfilé, csirkecomb, csirkefarhát, csirkeszárny, egész csirke, pulykamellfilé, UHT tej (1,5 százalékos zsírtartalom), UHT tej (2,8 százalékos zsírtartalom), ESL tej (1,5 százalékos zsírtartalom), ESL tej (2,8 százalékos zsírtartalom), étolaj, margarin, sertészsír, vaj, finomliszt, rétesliszt, késői burgonya, kristálycukor, sertéscomb, sertéskaraj, sertésoldalas, sertéstarja, tojás, tejföl, trappista, tehéntúró, natúr joghurt, gyümölcs joghurt, fokhagyma és a párizsi.
– mit üzen ez a lista, Orbán Viktor kormányának 2025-ben az árrés-maximalizálás körébe bevett termékeinek listája? Ne aggódj, szerencsétlen jobbágy, meg tudod majd tömni a hasad! Ipari hulladék trappistával, nyesedékhúsból készült párizsival, krumplival, cukorral, zsírral, de tele lesz a hasad, nem leszel éhes, ünnepnapokon pedig azért főtt hús is kerül talán az asztalra.
Fotó: Facebook
De nem akármivel verheted el az éhségedet azért, hanem a legolcsóbb, legegészségtelenebb, legtömősebb kajákkal, mert egységnyi forintból abból jut a legtöbb a hasadba. Akárhogy is számolták ki az árréseket, osztott-szorzott Nagy Márton a papírlapján, valahogy nehéz elképzelni, hogy tényleg ne fért volna valahogy bele ebbe a körbe legalább néhány zöldség és gyümölcs a fokhagymán és a krumplin kívül.
„Átnézte a gazdasági minisztérium a teljes termékkört, és a harminc alapvetőnek tekinthető élelmiszert sorolta ide be. Mindig lehet ezen vitatkozni, de én azt gondolom, hogy ennek életszaga van, tehát a valóság nagyjából így néz ki, ez az a harminc áru az, amiből a nyugdíjasok, a családosok a legtöbbet vásárolnak”
– mondta péntek reggel a Kossuth Rádióban a miniszterelnök.
Na de miért, kedves Orbán Viktor, miért vásárolnak ebből a legtöbbet? Persze, biztos nem kell és nem is akar mindenki slimfit, kézműves, organikus, fair trade posírozott avokádót falatozni, de ha normális fizetésekből és nyugdíjakból élő, egészséges életmódra nevelt, öntudatos polgárok alkotnák a magyar népesség mondjuk 95 százalékát, akkor azért talán nem ez lenne egy átlagos bevásárlókosárban, ugye?
Szép, régi világ
Az is elég szomorú lenne, ha ott tartanánk, hogy természetesen egy kisnyugdíjastól a segélyen élőig mindenkinek jut a legolcsóbb, legegészségtelenebb ételekből, de a kormány beavatkozik, hogy kicsit jobb minőségű, egészségesebb ételeket egyen a magyar átlagember, mert arra magától nincs pénze. De nem, mi ott tartunk, hogy van ember Magyarországon – méghozzá nagyon is sok – akinek hó végén kérdés, hogy parizerből vagy sajtos-tejfölös tésztából tud-e annyit venni, hogy ne maradjon éhes.
Idáig sikerült eljutni 1956 után majdnem 70, a rendszerváltás után 36, a NER létrejötte után 15 évvel. Ezt ígéri Orbán Viktor a magyar társadalomnak, ez a NER földi mennyországa: zabálhatsz! Működő egészségügyet, normális oktatást, kultúrát, szórakozást, utazást, értelmes munkát – na azt nem tud ígérni Orbán Viktor, illetve hát az a szűkülő középosztály kiváltsága.
Az kisnyugdíjas, a nem átlag-, hanem valóban átlagos bért 8-10 óra munkával összegüriző emberek, a közmunkások, a zsákfalvak zsákutcáiban élők számára újra az a boldogság, hogy van mit enniük. Hallottam olyan országokról, leginkább az Óperenciás tengeren, az Üveghegyen nyugatra túl, ahol mondjuk egy átlagos nyugdíjas számára az a boldogság, hogy minden télen más meleg tengerben áztatja megfáradt tagjait, és nem az, hogy egy egész szelet parizert tehet a kenyérre. A családosok számára meg nem az a kérdés, tudnak-e ennivalót adni a gyerekeiknek, hanem mondjuk az, hogy milyen különórákra járassák az iskolákban nem a szaktanárok helyére beugró portás tanította gyerekeiket.
Az alaptörvény legújabb módosításai, a felfüggeszthető állampolgárság, a külföldi ügynökök, a szexuális kisebbségek, a gonosz „áremelők” elleni harc mind-mind megidézik a magyar történelem utolsó olyan korszakát, amikor még az volt a kérdés, tudsz-e eleget zabálni.
Csak abban a reménykedhetünk, hogy ha már így visszarepültünk az időben a népmesék világába, akkor majd a rossz király is elnyeri méltó büntetését, a nép pedig hetedhéthatárra szóló dínomdánomot rendez – és aztán talán végre azon is elgondolkozhatunk, hogyan élhetnénk egy kicsit tényleg boldogabban, ne csak tele hassal.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
