Valójában senki nem tudta, ki írta a kötelezően előadott és megafonokból mindenhonnan harsogó dalokat, de a gyerekeket nem is érdekelte igazán. Éneklés helyett március 15-én inkább szavaltunk, elsősorban a Nemzeti dalt és más Petőfi-verseket. Hangosan skandáltuk: „Mit rákentek a századok, lemossuk a gyalázatot” – közben nem is gondoltunk rá, milyen aktuális az a két sor – és persze sokszor az ma is.
Furcsállhattuk volna, hogy ha egyáltalán ünnepeljük március 15-öt, akkor miért nem munkaszüneti nap? Az „igazi” ünnepekhez, mint a karácsony, a húsvét, kötődött mindenütt egyfajta városi vagy vidéki, de családias, össznépi hagyománycsokor, még augusztus 20-hoz is.
Rakott szoknya, térdzokni, úttörősíp
Március 15. mindig, szomorú, unalmas, esős napként maradt meg bennem, afféle iskolás dologként. Nagyon hideg nem lehetett, általánosban még rakott szoknyában, térdzokniban és úttörő egyenruhában mentünk az ünnepségekre. Ezt a viseletet mindenki rémesen utálta, főleg a már nőiesedő-formálódó lányok. Ugyanis nagyon előnytelen volt a nehezen vasalható csúnya rakott szoknya, a nyakig begombolt fiús úttörő ing, rajvezetői sallangokkal, jelvényekkel, síppal-dobbal, sőt, a váll-lapba betűrt sapkával, hozzá papucscipő és tupírozott konty… Hová is fért volna a nemzeti színű kokárda? És egyáltalán: mi az? A nemzeti függetlenség hangsúlyozása a rendszerváltásig kényes téma volt, de ebbe akkor nem láttunk még bele. Összekötni a régmúltat a jelen mélyben húzódó ellentmondásaival – ez a nagyobbacskáknak sem jutott eszébe.
Amikor elkezdődnek a tüntetések
Gyerekként pedig aligha motoszkált a fejünkben az a disszonancia, hogy a függetlenségre vágyó márciusi ifjak ünnepén egy idegen birodalomtól átvett jelképi világot hordozunk magunkon, és ezen a napon is az általuk kreált ünnepi koreográfiát követjük.
Arról se volt fogalmunk, hogy felnőttebb korunk március 15-éit a mindenkori hatalom rettegve várja majd, mert később szinte mindegyiken tüntetések törnek ki, és már nem csak a függetlenség miatt. Azt pedig egyáltalán fel sem fogtuk volna, hogy ez még a 2000-es évekre is igaz lesz majd…
Semmi sem úgy volt
Akik ’56 idején még pici gyerekek voltak, rá 10 évre sem váltak még igazán tudatos véleményformáló erővé. Persze akkor is voltak, akik emlékeztek az 1957-es, Márciusban Újra Kezdjük jelszóra, de titokban, és egy szűk, felnőttebb értelmiségi kör csupán. Miközben az én korosztályom az első Táncdalfesztivál dalait dúdolta vagy éppen „népitáncolt” a győztes Ki Mit Tud-osok hatására, fogalmunk se volt róla, hogy közben hányan ülnek börtönben, még 1956 miatt. Ráadásul senki nem törekedett arra, hogy részletesen és alaposan beszámoljon erről a pár hétről. Sőt, a közbeszédben eleinte még az OSE – az októberi sajnálatos események rövidítése – is később terjedt el. Sokáig olyan tabu volt 1956-nak akár az emlegetése is, mint ahogyan a Tímár Péter-féle Csinibabában Gálvölgyi alakította tömbházmester sem meri bemondani a megafonba, hogy az ötödik nyertes lottószám 56. Azt majd a Népszabadságból lehet másnap megtudni…
Történelemtanáraink persze igazodtak a tankönyvekben foglaltakhoz. Azt talán csak a történészek tudták, hogy 1848. március 15. sem úgy történt, Petőfi nem szavalta el a múzeumnál a Nemzeti dalt. Kossuth vagy Görgey? Erről a vitáról se hallottunk érdemben. Csak annyit tudtak a tapasztaltabb cinikusok, hogy nincs törékenyebb dolog a múltnál, amely sokszor még bizonytalanabb, mint a jövő. Merthogy mi és hogyan történt a nagy történelmi sorsfordulók idején – és ezt már azért később sejteni véltük – az évtizedenként változott.
Már 1860-ban zavargások törtek ki
Ma már tudjuk, hogy március 15. mindig az ellenzék számára volt fontos ünnep. Egyes történelmi visszaemlékezések szerint az addig csak magánkörben, kisebb kocsmákban megtartott évfordulón már 1860-ban zavargások törtek ki!
A szabadságharcban elesett honvédek emlékére gyászmisét szerveztek a pesti egyetemisták, a rendőrséget azonban kivezényelték a templomok bejáratához, a fiatalok így végül többszöri próbálkozásra a Kálvin téri református templomban gyűltek össze. A gyászmise után a tömeg koszorúzni indult, előbb a ferencvárosi, majd a kerepesi temetőhöz, de itt is katonák állták az útjukat.
Ellenzéki koszorúzások és megbékélés
Az események végül odáig fajultak, hogy míg a tömeg a kerítésen át koszorút dobott a temetőbe, addig a katonák előbb szuronnyal próbálták visszatartani az addigra már többszáz fősre duzzadt tömeget, majd tüzet nyitottak. A sortűzben hárman sérültek meg, de egyikük, Forinyák Géza joghallgató két héttel később belehalt a térdlövésébe, ezzel pedig utólag is március 15-e mártírjává vált. A diák temetése április elején az egész fővárost megmozgató hatalmas rendszerellenes tüntetéssé duzzadt.
1860 után rendszeressé váltak az ellenzéki koszorúzások, de voltak – nem kevesen –, akik a megbékélésre vágytak. 1867-ben, a kiegyezés megkötése után az ünnep előestéjén már fáklyás felvonuláson ünnepelték a szabadságharcot leverő Ferenc Józsefet, az új magyar kormányt, és az alkotmány helyreállítását.
Mégis munkanap
Ugorjunk 100 évet! Az 1956-os forradalom leverése után március 15. is félelmetessé vált a hatalom szemében. Azt talán kevesen tudják, hogy Kádár kormányzata 1956 decemberében rendeletileg visszaadta március 15-e nemzeti ünnep rangját, de 1957-ben ismét, öt nappal az ünnep előtt, mégis munkanappá nyilvánították, csak az iskolákban volt tanítási szünet, mert a Márciusban Újra Kezdjük reális és félelmetes fenyegetésnek tűnt.
Milyen hétköznapi-társadalmi környezetben, kontextusban ünnepeltük, ha szolidan is, március 15-ét – mondjuk 1967-ben? Polbeat fesztivál, Riporter kerestetik, villanykapcsolós szavazással, víkendház-építés kalákában, Trabant-várás. Ugyanakkor a Magyar Írószövetség Székházában áprilisban már happeninget szervez Altorjay Gábor és Szentjóby Tamás. A Fiatal Művészek Klubjában, olykor elhangzik – persze „importból” – a Nyugaton is újdonságnak ható performance szó is. Minderről Kádár elvtársnak nem nagyon van fogalma, a besúgói jelentések többnyire megállnak az illetékes belügyi-pártbizottsági szintnél.
Nem volt napirendi pont
A Fényes Adolf teremben Kassák-kiállítást nyit Major Máté – önköltséges alapon –, hogy ez akkor mit jelentett, nem tudni pontosan, de tény, hogy a hatvanas évekbeli vezetés nem kedvelte Kassák modernizmusát. Az aznapi újságokat fellapozva láthatjuk, hogy nagy terjedelemben veszik át a nyugati társadalmak tiltakozását a vietnami háború miatt. A Szovjetunió bevallja az első űrkudarcát – úgy látszik, ezt már nem lehetett teljesen eltitkolni a NASA előtt.
Áru már van, persze banán csak karácsony előtt és sok a panasz a minőségre. A Fővárosi Tanács március 15-i ülésén (munkanapról van szó!) „a meghívottak beszámolnak arról a tarthatatlan helyzetről, hogy a kenyerek és péksütemények 20 százalékának minőségére még sok a panasz, bár egyre kevesebben vizezik a tejet, ami viszont kis kiszerelésben nem kapható.” A jegyzőkönyv részletesen szól az áruk, főleg az élelmiszerek minőségének javításáról, annak fontosságáról. Március 15. mint ünnep, nem szerepel a napirendi pontok között…
És jöttek a Forradalmi Ifjúsági Napok
Bár egyes történészek szerint az MSZMP-nek jól jött volna 1957-ben egy újabb tüntetés, hogy meg tudja indokolni az elnyomó intézkedéseit, 1957. március 15-e békésen zajlott le, de, mint a krónikaíróktól – mára – megtudtuk, a nyugati követek nélkül.
Az 1956-os forradalom után rendszeressé vált, hogy a hatóságok igyekeztek megelőzni a tüntetéseket, többeket – főleg a „gyanús elemeket” – ezért eleve, ok nélkül, igazoltatták, begyűjtötték, letartóztatták, hogy megelőzzék a látványos tiltakozásokat. Ennek módszerei finomodtak, de egészen a rendszerváltásig élt e szisztéma.
A Forradalmi Ifjúsági Napok (FIN) 1967-1987 között a KISZ által szervezett tavaszi ünnepségsorozat volt. A párt korifeusai igyekeztek összekapcsolni a ’48-as forradalomra emlékező ünnepet, az 1919. március 21-i Tanácsköztársasággal, és a fasiszta megszállás alóli felszabadulásról való megemlékezéssel.
Mi történt a Batthyány örökmécsesnél?
A hetvenes évektől az ellenzék már komolyabb megmozdulásokat tartott. De erről alig sejtett valamit az ország széles közvéleménye, hiszen az egyetlen tévéhíradó nem nagyon tudósított róla, az MTI se adta le, ez azt jelentette, hogy az eseményről csak a résztvevők meg a környéken élők tudtak, de ők se nagyon híresztelték. Internet, okostelefon ugyebár sehol.
Arról még az osztálytársnőmnek sem volt fogalma, pedig az V. kerületi Báthory utcában, majdnem a mécsessel szemben lakott, hogy pontosan mi történik március idusán a Batthyány örökmécsesnél, mint ahogy arról se, hogy 1971-ben a Petőfi-szobornál kiszedték a vörös zászlókat a virágágyból. 1972-től már gumibottal oszlatta a rendőrség az összegyűlt tüntetőket. 1973-ban több mint hatszáz embert állítottak elő a Petőfi-szobornál rendezett ellenzéki megemlékezés után, a rendőrség a Ferenciek terén rátámadt a nacionalizmussal vádolt ünneplőkre. Ezekről is utólag, a rendszerváltás után értesült – aki utána járt.
A rendszerváltás kellett hozzá
1986-ban a városban vonuló több ezer tüntetőt a rendőrség végül a Lánchídra terelve beszorította. És megértük, amit soha nem hittünk volna: 1989-ben már tízezrek vonultak az ismét nemzeti ünneppé nyilvánított március 15-én a Kossuth térre. Ami azután következett, már történelem: Kis János, Orbán Viktor és Tamás Gáspár Miklós beszédet mond, a Varsói Szerződésből való kilépést követelve. A Szabadság téren, a Magyar Televízió lépcsőjén Cserhalmi György felolvassa a tüntetést szervező ellenzéki szervezetek 12 pontját, majd kinyilvánítják, hogy a Magyar Televízió az egész magyar nemzeté.
Hogy ma kié egy tévécsatorna, azt kicsit bonyolultabb kideríteni, de akkor legalább ennyi világos volt.
