Kezdetben vala az újságíró azon izgult a rekkenő hőségben (hajdanán ez akkor még maximum 30-32 fokokat jelentett, szemben a mostani 40 feletti értékekkel), miről is ír majd a június-augusztus közötti, leleményesen uborkának nevezett szezonban. Már hosszú évek óta azonban nincs ilyen gondunk, sőt, annyi minden történik, hogy időnként zavarba is kerülünk, mit is tűzzünk toll-, akarom mondani klaviatúra-hegyre.
Ezen a héten azonban nem volt sem az egyik, sem a másik szempontból problémám. Teszem hozzá: sajnos. Orbán Viktor ugyanis múlt szombaton tematizálta nemcsak a magyar, hanem a külföldi sajtó július utolsó hetének munkáját. Egy hete még magamban azon bosszankodtam, hogy a hónapokkal ezelőtti induláskor szokásosan péntek estére berögzített jegyzetem utáni napon beszél a kormányfő Tusványoson, ami az utóbbi évtizedekben mindig adott beszédtémát.
Most már azonban nem bánom, hogy így alakult, hiszen legalább hat nap távlatából már tudok lehiggadva, az Orbán-beszédre érkezett reakciókat is megismerve írni a történtekről, nem az elhangzott mondatok keltette hévben. Gondoltam. Valójában, amikor ezeket a sorokat írom, rájövök, hogy az engem most legkevésbé jellemző idegállapot a higgadtság. Márpedig újságírói alapkövetelmény, hogy cikket nem szabad indulatból írni, mindig tárgyilagosnak kell maradni, a „megzenésítendő” témát minden oldalról alaposan, elfogultság nélkül, függetlenként (merthogy megátalkodott optimistaként jelzem, szerintem mindennek ellenére nem veszett még ki sem e fogalom, sem az e szerint élők kis hazánkban) körbejárni.
Most nem szeretnék azzal alaposabban foglalkozni – hiszen bár jelentősége óriási, alaposan ki lett vesézve –, hogy most Orbánt az addig hűséges fegyverhordozójaként ismert Hegedüs Zsuzsa hagyta el. Amelynek ténye csak még inkább felszította, vagy más szavakkal, forrón tartotta a fajkeveredésről szóló kormányfői elmélkedést. Azt túlzásnak tartom, hogy Hegedüs távozását egyesek Simicska "gecizős" szakításával teszik egy kalapba. S nemcsak azért, mert a szociológus végleges eltávolodásában az elmúlt huszonnégy órában adott interjúi alapján egyáltalán nem vagyok biztos, hiszen mint ő maga is mondta, az évtizede Orbán támogatásával végzett felzárkóztató programjára még nem került fel pont, ahhoz még fél év hiányzik.
Hanem azért sem, mert Hegedüs a hozzám hasonló kívülállók számára dicséretes őszinte kirohanása ellenére továbbra is jó véleménnyel van miniszterelnökünkről, a legkevésbé sem tudja elképzelni például, hogy rasszista vagy antiszemita lenne, utóbbi hozzáállás Hegedüs szerint olyan távol áll Orbántól, mint Makó Jeruzsálemtől... El sem tudja képzelni, hogy tusványosi szavaival a kormányfő száz százalékban egyetért, azok a szociológus szerint tőle bajosan származhattak, az történt, hogy Orbán nem vette észre, göbbelsi fordulatok is vannak a beszédében, midőn átolvasta azt. Pedig (most már csak ex-)főnökének korábban is voltak hasonló fajsúlyú megnyilatkozásai, lásd etnikai homogenitás, még 2017-ből.
Azt nem tudom, mennyire életszerű, hogy egy olyan kaliberű személy, aki nem rest sehol, senkinek - legyen állami, kormány, egyház-, vagy mittudoménmilyen-fő - megmondani a véleményét, átsuhan ilyen horderejű részletek felett, nem érzékeli azok súlyát, hiszen a közelébe se érek ahhoz, hogy a beszédei előtti műhelymunkákba bepillanthassak. Ám nem tartom elképzelhetőnek, hogy Orbán ne tudta volna, miről beszél.
Akkor ezen a ponton már tényleg hadd idézzem fel, bár már valószínűleg rengetegen kívülről fújják, az ominózus részt: „a Kárpát-medencében mi nem vagyunk kevert fajúak, hanem a saját európai otthonában élő népeknek vagyunk a keveréke. (…) Egymással hajlandóak vagyunk keveredni, de nem akarunk kevert fajúvá válni.”
Meglehet persze, a megoldás pofonegyszerű. Nevezetesen, azzal állunk szembe, hogy az utóbbi hetek súlyos és elkerülhetetlen megszorításairól (vagy ahogy az e kifejezés használatától látványosan ódzkodó kormánypártiak mondják: költségvetési kiigazításairól) a tusványosi beszéddel kívánta elterelni a figyelmet Orbán. Egyebek mellett az extraprofitadóról, a kata – tüntetéseket kiváltó – kinyírásáról, végül, de korántsem utolsósorban: a rezsicsökkentés csökkentéséről.
Ha így történt, akkor ez roppant elkeserítő, durvábban: felháborító, nemcsak „a mondjunk egy nagyot” esete, ez azért ennél sokkal, de sokkal súlyosabb. Mindenesetre, ha jobban belegondolunk, Orbánnak még kapóra is jöhetett Hegedüs reakciója. Hiszen így legalább rögzülhetett, hogy a göbbelsi mondat ellenére ő nem rasszista és antiszemita – de ezt már írtam, igaz, a téma súlya kapcsán ezúttal azt hiszem kivételt tehetek, azzal, hogy ismétlésbe bocsátkozom.
Mondjuk azt továbbra sem értem, hogy ha Hegedüst felháborította a homofób törvény, amely elfogadása ellen még ki is ment tüntetni, akkor miért nem akkor vette a kalapját, miért szolgálta tovább a kormányfőt, mintha mi sem történt volna. (A szociológust pénteki szappanoperája, vagyis, amikor először még azt mondta, "a felmondásom okafogyottá vált", majd miután közölték vele, hogy pakolja ki az irodáját, gyorsan ismét váltott, hogy az mégis csak érvényes, számomra csak még hiteltelenebbé tette.)
Egy hiányzik nekem az egész történetből, de az nagyon. A bocsánatkérés. Ha Orbán valóban nem érzékelte először átolvasva a később elmondott szavai súlyát, akkor ezt meg kellett volna tennie. Az osztrák kancellárral csütörtökön Bécsben tartott sajtótájékoztatón elmondott „előfordul, hogy néha félreérthetően fogalmazok” közel sem tekinthető annak.
