A Kiegyezés és értelmezései címmel meghirdetett előadás keretében Ungváry elsősorban azt kívánta tisztázni, hogy miért is él a hazai történelmi köztudatban egy ennyire ellentmondásos kép az Osztrák-Magyar Monarchia évtizedeiről, melyben egyként fér meg az aranykor képzete és a korszakot egyöntetűen megtagadó nézetek sokasága. Hogy a tézis, antitézis és szintézis dialektikus hármasa miért is nem valósulhat meg ennek a fél évszázados korszaknak az értékelésekor, és hogy hol lehet keresni ennek az örökös egymásnak feszülésnek a társadalmi és emlékezetpolitikai gyökereit.
A történész ennek megfejtéséhez végigvezetett minket az 1867-től napjainkig tartó több mint másfél évszázadon, sorra véve a legfőbb történelmi csomópontokat, mikor, kik, és hogyan értelmezték, vagy éppen értékelték újra, esetenként félre a kiegyezés aktusát és azt a korszakot, melyet ez a közjogi berendezkedés alapjaiban határozott meg. Ungváry ugyanakkor annak is próbált utánajárni, hogy mi lehet az oka, hogy a kortárs valóság ennyire maga felé hajlítja a régi időket. Mert, ahogy az az első, bevezető előadás alkalmával elhangzott, a múlt mindig a mának szól; ezt a kijelentést talán megkockáztathatjuk a kiegyezéssel kapcsolatban is.
Indulásként Ungváry az etnikai szempont behozatalát ajánlotta, hiszen – mint mondta – a monarchia létét és működését alapjaiban határozta meg, hogy a kiegyezés nem nemzetek (jelesül a magyar és az osztrák) között köttetett, a szerződést aláíró két fél csupán a magyar és a Habsburg uralkodó osztály volt, egyértelmű számszerű kisebbségben a birodalmat alkotó többi néphez képest.
Talán ezért sem véletlen, ahogy Ungváry fogalmazott, hogy ez az „asszimetria alaposan zötyögőssé tette” a rendszert, és a benne élők már a kezdetektől elutasították azt. A kiegyezés megalkotói pedig sejtették, hogy a választók voksaikkal nem is fogják mindezt legitimálni, ezért a választási rendszert úgy alakították, hogy az ne menjen szembe az örök időkre szóló közjogi konstrukcióval.
A képlet talán ma is ismerős, a választási manipulációk gazdag tárháza: nyílt szavazás, megvesztegetés minden mennyiségben, de ami valóban biztosította a Szabadelvű Párt örökös győzelmét, az a vagyoni cenzus szintjének magasan tartása volt, ezzel ugyanis könnyűszerrel el lehetett érni, hogy a szegényebb nemzetiségi vidékek – ahonnan a mandátumok zöme jött – mindig kormánypárti politikust küldjenek a parlamentbe. (Ehhez ugyanakkor hozzájárult az is, hogy a román és szerb választók, a szlovákok talán kisebb arányban, de egyre nagyobb számban egyszerűen bojkottálták a magyar választásokat.)
A Tisza-féle mameluk rendszer pedig mindezt betetőzte, és valamilyen formában ez köszön vissza napjainkban is; aki képviselőként bekerült a parlamentbe, arra nem lehet „önálló szellemi identitásként” tekinteni – fogalmazott enyhe malíciával Ungváry.
Az értelmezések kavalkádja azonban csak ezután következett. Az egymást követő rendszerváltások által felszínre dobott új politikusi garnitúrák mindegyike szükségét érezte, hogy meghatározza a viszonyát a dualizmus éveihez, támogatólag, vagy elítélően, esetenként ahogy az aktuális érdeke kívánta.
A Tanácsköztársaság az egészet elintézte azzal, hogy a monarchia a „népek börtöne” volt, komolyabb szellemi erőfeszítést kívánt a kor a Horthy-rendszer képviselőitől, ha tőlük arra akart választ kapni, vajon számukra mennyire „vonatkozási pont” a monarchia és mennyire elutasítandó örökség.
Általánosságban elmondható – fogalmazott Ungváry –, hogy a Horthy-rendszer viszonya a kiegyezéshez egyáltalán nem volt felhőtlen. Az 1920 utáni kurzus szemében a kiegyezés a szabadelvűség (értsd a liberalizmus) produktuma volt, márpedig 1918 után ez az eszmerendszer elvesztette vonzerejét, Szabó Dezső egyenesen a „legfertelmesebb történelmi hullaként” jellemezte. Márpedig, ha a monarchia ezt jelentette, ehhez nem lehet visszanyúlni.
Persze különféle mértékben utasították el, vagy viszonyultak enyhe apológiával a ’18 előtti évekhez a rendszer szereplői.
A legitimisták, akik a kor politikai „törpe minoritásai” voltak, a kiegyezést egy alapjaiban jó konstrukciónak tartották, és az volt a véleményük, hogy 1920 után is a Habsburgokkal kellene folytatni, valamiképp’. A korabeli állampárt, a NEP képviselői úgynevezett szabad királyválasztók voltak, szemükben a kiegyezés rossz volt, álláspontjuk szerint a magyaroknak „több járt volna” a múltban. Az SZDP egyszerűen túlhaladottnak, a fajvédők – antiliberális nézeteik miatt – elvetendőnek tartották a kiegyezés egész rendszerét. Szekfű Gyula pedig, aki a Száműzött Rákóczi című könyve megírásakor még azt a vádat is a fejére vonta, hogy Habsburg-zsoldban áll, 1920 sokkja után már egyfajta mesterműnek tartotta a kiegyezést, amit viszont a végrehajtás során tönkretettek, a következő politikai generációk „felhigítottak”. ( Erről szól a kor bestsellere, Szekfű hat kiadást megért Három nemzedéke.) A népiek közül Bibó István az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című esszéjében értékelte a kiegyezés időszakát, igaz, már jóval később, 1947-ben, ítéletében pedig erősen közrejátszott, hogy akkor még bizonyos fokú illúziókat táplált az éppen kialakuló népi demokratikus berendezkedéssel szemben. (Szerinte a kiegyezés kölcsönös hazugságokon alapult, ami hiszterizálta a benne résztvevőket, a „hamis realistákat” és a „túlfeszített lényeglátókat”, ami a rendszert szétfeszítette.)
Ungváry szerint Bibó helyzetértékelése kapcsán is érdemes megjegyezni, hogy milyen fontos a kellő perspektíva a történelmi értékítéletek kialakításánál, mert mint mondja, Bibó a hetvenes években már minden bizonnyal másként viszonyult volna, talán több megengedéssel, a ’67 utáni eseményekhez.
A Horthy-korszak egyik kakukktojásának tekinthetjük Gratz Gusztáv történészt, aki 1943-ban azt írta, hogy a kiegyezés gazdasági tekintetben jó volt, ugyanis a monarchia minden egyes népét „komplementer” előnyökhöz juttatta; megelőlegezve bizonyos értelemben az EU későbbi céljait.
1945 egy újabb radikális váltást jelentett a kiegyezés értelmezésében.
Az Andics Erzsébet-Mód Aladár páros által vitt hivatalos történetírói vonal értelmezésében a dualizmus nem volt más, mint egyfajta gyarmati rendszer, melyben értelemszerűen az összes magyar szabadságküzdelem (Dózsa, Rákóczi, Kossuth, stb.) irreális módon felértékelődött. Ez az egyoldalú múltértelmezés viszont annyira a történelmi tények tagadására épült, hogy Ungváry megfogalmazása szerint „egy hét alatt” (értsd 1956-ban) elenyészett.
Érdekes módon a Kádár által a hatvanas évek elejétől kezdve szorgalmazott felemás kiegyezés a társadalommal újból felértékelte az 1867-es konstrukciót.
Hanák Péter 1967-ben már arról értekezett, hogy a kiegyezés egy „reális alternatíva” volt a korban, a Berend T. Iván és Ránki György szerzőpáros pedig ugyanebben az időben a monarchia gazdaságtörténetével foglalkozva észrevette, hogy a korabeli gazdasági fejlődés úgynevezett „komparatív előnyökkel” járt Magyarországra nézve. Ez azért is volt érdekes megállapítás, mivel a KGST ebben az időszakban a gazdasági szervezet által a tagországoknak nyújtott „komparatív előnyöket” hangsúlyozta…
Szűcs Jenő 1983-ban megjelent Vázlat Európa három történeti régiójáról című esszéje szintén egyfajta történelmi párhuzam megrajzolására csábította a kortársakat: Szűcs Közép-Európa koncepciója, mint a dualista monarchia egyfajta letéteményese.
A rendszerváltás, de különösen a 2010 utáni évek egy újabb szintet jelentenek a kiegyezés értelmezési keretében.
A „centrális erőtér” koncepciója az illiberalizmust történelmi kontextusba helyezve visszanyúlt azokhoz a szellemi elődökhöz, melyek az 1918-ig egységben kezelt nemzeti és liberális eszmerendszereket sikeresen szétválasztották. A szélsőjobb Bécs és Brüsszel párhuzammal operál, és a Habsburgok betelepítési politikáját és a „migráns” problematikát helyezi egy platformra.
Ungváry előadása végén igazán arra kereste a választ, hogy a kiegyezéssel kapcsolatos negatív társadalmi attitűdök, ez a majdnem egyértelmű elítélése a dualista monarchiának miféle társadalmi igényből fakad?
A választ talán egy 2008-as, tehát még jóval a NER előtt készült felmérés adhatja meg, amely a magyar és a többi kelet-európai társadalmat abból a szempontból vizsgálta, hogy azok mennyire tekinthetőek nyitottnak/zártnak.
Az eredmény eléggé lesújtó volt, amennyiben a magyar válaszokból az derült ki, társadalmunk sokkal közelebb áll az ortodox kultúrkörhöz tartozó országok társadalmához, azok egyértelműen zárt, antimodern beállítódásához, semmint akár Csehországhoz vagy Lengyelországhoz…
Az előadássorozatról készült további cikkeink:
Ungváry Krisztián: a NER-ben is vannak nyomai a turáni eszmerendszernek
