- Édesapja magyar, édesanyja orosz származású, Ön tökéletesen beszél oroszul. Mennyire hasznos ez a divatszakmában?
- Semennyire. Egyszer voltam egy kiállításon, ahol oroszul beszéltem, de amúgy a munkámhoz nem használom. A szláv mentalitás jobban meghatároz, mint a nyelv. Amúgy Prágában nőttem fel.
- És ha jól tudom, Prágában, általános iskolás korában "villant be", hogy divattervező lesz.
- Így van, éppen kémiaórán unatkoztam, amikor elgondolkoztam azon, hogy mi legyen belőlem. Játszottam a nevemmel, ami mellesleg csehül nem hangzik valami jól: Lucie Hegyiová, úgyhogy lefordítottam angolra, Montain Lucy, meg magyarra: Hegyi Fény. Szóval abból indultam ki, hogy imádom a nevemet, és meg vagyok győződve arról, hogy egy névben minden fontos információ benne van viselőjére vonatkozóan. Nomen est omen.
- A Hegyi Fény azért elég sok mindent jelenthet, ha már egy szakmához akarjuk kötni.
- Igen, de nekem valahogy egyértelmű volt, hogy a divat világa felé induljak el.
- A középiskolás füzete tele volt ruhatervekkel?
- Dehogyis! Sosem rajzolgattam, inkább szerelni szerettem. Rettentően vonzott a matematika, a fizika, imádtam áramköröket összeszerelni, perpetum mobile játékokat gyártani. Tehát kézügyességem volt, de az érdeklődésemtől akkor még nagyon távol állt a divat. Utólag azt gondolom, hogy a szüleimmel tett csehországi kastélylátogatások terelgethettek ebbe az irányba, melyeket ugyan akkoriban nem élveztem, de utólag megragadott a kastélyokban látott korabeli festmények, építészeti megoldások és persze a ruhák látványa.
- Ha valaki azon gondolkozik, hogyan cseng a neve különböző nyelveken, valószínűleg nemzetközi karrierről álmodozik. Ez volt a legfontosabb és csak utána az, hogy milyen területen épüljön fel ez a karrier?
- Én azt tudtam, hogy sikeres akarok lenni a munkámban és a magánéletemben is. Azt néha ugyan elfelejtettem egy időre, hogy tizennégy éves koromban már kitaláltam az utamat, és kacérkodtam a mérnöki karrierrel, de aztán amikor beirattak a Vámos Ilona textilipari szakmunkásképzőbe, és elkezdtem tanulni a francia, angol szabászatot, tudtam, hogy ez lesz a területem. Azt is tudtam, hogy ha sikeres tervező akarok lenni, mindent a legapróbb részletekig meg kell tanulnom, minden fortélyt ismernem kell.
- Ön szerint mitől lett sikeresebb, mint az osztálytársai?
- Attól, hogy tudatosan készültem a sikerre, az életre, és nagyon figyeltem másokat, igyekeztem mások hibáiból tanulni, és nem voltam türelmetlen. Végiggondoltam, mit akarok, és választhattam a rövid távú gazdag, de boldogtalan élet, és a hosszú távú, lassan gyarapodó, de boldog élet között.
- Ezt hogy érti?
- Amikor elvégeztem az iskolát, sokan elmentek butikozni. Én nem álltam be a sorba, tudtam, hogy híres divattervező szeretnék lenni, és azt is tudtam, hogy ez az elején sok nehézséggel jár, és sok idő kell hozzá. Az alapvető dolog pedig az, hogy rendben legyek önmagammal, amihez egy kiforrott személyiség szükséges. Ez minden sikerhez elengedhetetlen.
- Az, hogy hosszú időt adott magának, azt jelenti, hogy úgy érzi, későn futott be? Mihez képest?
- Minden így volt jó, ahogy alakult. Mondom, addig, amíg valaki magával nincs tisztában, ne akarjon tanácsokat adni másoknak. Nagyon sok felkapott fiatal divattervező szaladgál a médiában, de sokuknak rövid távú siker ez, mivel még önmagukat sem ismerik igazán. Rohannak, csak azt nem tudom, hová. Nekem megvolt az utam, megvoltak a terveim, mint a szocialista gazdaságpolitika, öt éves terveket alakítottam ki, és ha elakadtam, ezeket vetítettem ki magamnak, hogy tovább tudjak lépni.
- Ezek a tervek mindig úgy sikerültek, ahogy az elején megálmodta őket?
- Nem mindig, voltak kisebb kitérők, de utólag azok is a helyükre kerültek, és értelmet nyertek.
- Például?- Például utólag mellékvágánynak tartom a konfekcióiparban eltöltött hat-nyolc évet. Ugyan sejtettem, hogy előbb-utóbb megérkezik a kínai tömegtermelés hatása, de amíg lehetett, próbáltam küzdeni a magyar könnyűipar megmentéséért. Ez egy kitérő volt, mégis be tudtam építeni az ott szerzett tapasztalatokat a későbbiekben.
- A magánéletében hogyan jelenik meg ez a tudatosság?
- Ugyanannyira vagyok tudatos a magánéletemben, mint a munkámban, sőt nem is lehet elválasztani a kettőt, mert a gondolkodásom alapja a harmóniára való törekvés, ami működteti a "gépezetet". A harmóniához pedig az kell, hogy a családom is elégedett legyen velem, mint feleség és mint anya. Sok ember itt rontja el: azt hiszi, megteheti, hogy évekig csak karriert épít, amikor pedig felépült a karrier, csodálkozik, hogy felnőtt a gyereke, megcsalta a férje, romokban hever az élete. Ezért gondolom, hogy nem kell rohanni, egyformán kell figyelni mindkét területre, fel kell szabdalni a személyiséget, és minden szerepet egyformán komolyan kell venni.
- Sokan kényszerből dolgoznak sokat, és tehetik meg, hogy ötkor hazamenjenek vacsorát főzni.
- Mindenki addig nyújtózkodjon, amíg a takarója ér. Egyébként meg igen, tudom, könnyen hangzik, amiket mondok, de nekem sem volt könnyű mindig. Nagyon nehéz ezt betartani, és türelemmel, alázattal állni a mindennapokat.
- Sok romokban heverő felsővezetőt lát maga körül?
- Az ügyfeleim nagy része felsővezető, ügyvéd, orvos, menedzser, és sokan úgy jönnek hozzám, hogy szétesett az életük, a munkára ráment a magánéletük, keresik önmagukat és a stílusukat. Ezért is hívnak lélekszabásznak, én nem csak ruhát adok el, inkább életmódot, a külső, belső harmóniához vezető utat. Egyből látom, ha valaki "csak" vásárolni akar egy újabb "rongyot", vagy valóban a saját stílusát keresi.
- Miből látja?
- Nem fogom elárulni a hadititkomat... (nevet) Felteszek sok ravaszt kérdést, úgymint például, mit mond az illető neve számára, mennyire szereti önmagát, és hamar kiderül, ha segítségre szorul.
- Mik a tervei?
- Boldog embernek maradni, és segíteni abban, hogy a környezetem, az ügyfeleim is boldogok legyenek. Semmi New York, Párizs...
Gábor Fanni
