Minekután az Orbán-kormány hosszú évek munkájával fokozatosan lejjebb tornászta a GDP arányos államadósság szintjét, a koronavírus krízisre adott nagy arányú kormányzati válságkezelési csomag eredményeképpen az egyetlen esztendő alatt minden korábbinál magasabb szintre ugrott. Az ellenzék nem is hagyta ki a ziccert, azonnal telekürtölte a hírrel a nyilvánosságot, az Orbán kormány kudarcaként tálalva azt.
Ebben a történetben azonban gyakorlatilag szinte semmi nem stimmel, magán a tényadaton kívül.
Haladjunk visszafelé. Először is óriási tévedés kudarcként beállítani azt, hogy egy kormányzat súlyos válság idején jelentős kiadási csomaggal igyekszik csökkenteni a válság hatásait. Ez ugyanis válság esetén nemcsak, hogy nem hiba, főleg nem kudarc, hanem kifejezetten kívánatos és ésszerű gazdaságpolitika. Gondoljunk bele mi történne akkor, ha egy mély válságban a kormányzat ragaszkodna a kiegyensúlyozott vagy éppen többletes költségvetés céljához? Nem mellesleg ez volt egyébként Orbán Viktor és Varga Mihály explicit terve még 2019-ben. Akkoriban már sok szó esett arról, hogy válság közeleg, de még nem lehetett sejteni, hogy ez ténylegesen egy vírusnak lesz majd köszönhető. A miniszterelnök és a pénzügyminiszter számtalanszor nyilatkozta, hogy válság esetén is „pluszos” költségvetést fognak majd csinálni. Annak beköszöntekor azonban egyhamar letettek erről, azt kell mondjuk, hál’Istennek.
Szabad-e kritizálni a kormányt?
A pluszos költségvetés ugyanis a gyakorlatban azt jelenti, hogy az állam tőkét von el a magángazdaságtól adóztatással, amit az tehát nem tud beruházni, majd maga az állam sem költi el vagy ruházza be ezt az összeget, hiszen ettől marad többlete. Ez nettóban annyit tesz, hogy egy amúgy is válságos helyzetben az állam mesterségesen csökkenti a beruházásra vagy kereslet támasztására rendelkezésre álló pénzt a gazdaságban, azaz ront a helyzeten. Válságban a helyes megoldás az, ha az állam bizony deficitből keresletélénkítésbe kezd. Ilyenkor új, korábban ott nem forgó pénzt pumpál be a gazdaság vérkeringésébe, amely aztán körbeforog (multiplikátor hatás) és növeli a keresletet a magángazdaságban is. Ahogy Paul Krugman amerikai közgazdász fogalmazott: válságban a deficitek mentenek meg minket. Bármennyire is a felelőtlenség bélyege tapadt téves módon az államháztartási deficit fogalmához, válság idején még az államadósság állomány növelése árán is a deficitfinanszírozott keresletélénkítés a helyes szakpolitikai reakció.
A 2020-as jelentős deficit tehát nem kudarc, hanem felelős gazdaságpolitikai válasz. A költekezés tartalmát lehet természetesen jogosan kritizálni. Az Egyesült Államokban alapvetően az emberek jövedelmét igyekeztek fenntartani közvetlen támogatásokkal, mind Trump, mint pedig Biden alatt. Ez a sokat emlegetett helikopter pénz, Milton Friedman plasztikus képe: a kormányzat a város felett egy helikopterről szórja a pénzt az emberek közé. A valóságban természetesen az állampolgárok számlájára érkezik a pénz célzottan, de a lényege a megélhetés biztosítása és a kereslet fenntartása.
Európában inkább a munkahelyeket igyekeztek megtámogatni, a kieső bérek pótlásával. Ismert módon ebből Magyarországon érkezett a legkevesebb kontinentális összehasonlításban. A magyar válságkezelés tehát se nem az állampolgári jövedelmek, sem pedig a munkabérek fenntartását nem tartotta elsődlegesnek.
Ehelyett a csomag nagy része a baráti cégek és a multik támogatására fordítódott, azaz célja elsősorban a vállalkozások és nem pedig a polgárok megsegítése volt. Ezen kívül jelentős mértékben tartalmazott olyan elemeket, amelyek korábban is benne voltak a költségvetésben, a válságkezeléshez semmilyen formában nem kapcsolódtak, illetve csak a jövőben indulnak majd el, azaz a jelenlegi válságkezelésben nem játszhattak szerepet. Emellett jelentős volt a kártékony megszorítások mértéke is. Mindezekért a tartalmi elemekért tehát lehet és kell is kritizálni a kormányt, de a deficitfinanszírozásért magáért nem.
Ez még akkor is igaz, ha a kormányzat saját maga vezette be 2010 után az adósságfetisizmust azzal, hogy azt első rangú gazdaságpolitikai célként állította be, sőt, még alkotmányozta is a 60 százalékos adósságszabállyal. Ez akkor teljesen megfelelt a korábbi évtizedek gazdaságfilozófiai szellemiségének. Emlékezzünk rá, az eurozóna válságkezelése is elsősorban megszorításokra és a kiegyensúlyozott költségvetések erőltetésére épült. Azaz fiskális konzervatívizmusra.
Tényleg veszélyes a magas adósságállomány?
A fiskális konzervatívizmus központi gondolata, hogy a kormányzat akkor bánik felelősen (sound money) az adófizetők pénzével, ha kiegyensúlyozza a költségvetést, „nem költekezik túl”, és nem engedni „elszaladni az adósságállományt”. Tegyük most félre azt a kérdést, hogy ahogy a Modernt Monetáris Elmélet bemutatja, a kormányzat valójában a saját pénzét költi, nem pedig az adófizetőkét. Ezt az elméletet részletesen bemutattam itt. Nézzük most meg azt, hogy igaz-e, hogy a magas adósságállomány veszélyes?
Ez a nézet alapvetően egy Carmen Reinhart – Kenneth Rogoff tanulmányra támaszkodik. A szerzőpáros először írt egy sokat idézett könyvet a válságok történetéről. Később pedig publikáltak egy közös tanulmányt, amelynek az volt a fő üzenete, hogy a magasabb államadósság állomány rontja a gazdasági növekedés esélyeit. Ez a tanulság rendkívül nagy hatással volt a gazdaságpolitikai vitákra az Egyesült Államokban ugyanúgy, mint az eurozónában. Vannak, akik a mai napig hivatkoznak rá, nem tudván, hogy három közgazdász az Amherstről, Thomas Herndon, Michael Ash és Robert Pollin kimutatták, hogy a tanulmányban elemi adatkezelési és számítási hibák vannak. Az összefüggés tehát nem áll fenn, és ezt később Rogoff és Reinhart is elismerték. Ekkorra azonban a tanulmány mondanivalója önálló életre kelt, mintha mi sem történt volna.
Mostanra azonban bebizonyosodott, hogy a fiskális konzervatívizmus hosszabb távú trendként sem állja meg a helyét. Hiába vált globálisan ideológiai főárammá, az államadósságok évtizedek óta emelkednek világszerte. Vagy az ideológia ellenére, vagy pedig éppen amiatt: a folyamatos megszorítások ugyanis megölik a növekedést, hiszen aláássák azokat az alrendszereket (oktatás, egészségügy, innováció, infrastruktúra), amelyek azt megalapoznák. A fő tanulság azonban az, hogy hiába szabadult el az államadósság világszerte, a kamatlábak az ideológia várakozásaival szemben egyáltalán nem ugrottak az egekbe. Hiába az országkockázatok növekedése, a kamatlábak nemzetközileg egyre lejjebb mentek ezen időszak alatt, és nem egy esetben még a negatív tartományba is bekukkantottak. Látványosan nem igaz az a logikai lánc, hogy a magasabb államadósság magasabb kamatokat szülne, ami aztán visszafogná a növekedést a drágább tőkéhez jutás miatt.
source: tradingeconomics.com
Magyarország a kilencvenes években magasan eladósodott országnak számított a maga 80 százalék körüli GDP arányos bruttó államadósságával. Az idők során azonban közepesen eladósodott országgá vált, nem azért, mert a magyar mutató lenne ma kedvezőbb, hanem azért, mert a nemzetközi mezőny húzott el mellettünk felfelé. A legeklatánsabb példa erre Japán esete, ahol már 240 százalék körül jár ez a mutató, ám a kamatszint nem hogy az egekben nincs, de hosszú idő óta nulla közeli vagy negatív.
Na de mi a helyzet akkor a 2008-as magyar adósságválsággal? Vagy a görög krízissel? Nem ellenpéldák-e ezek? Nem igazolják, hogy az adósság mégis csak számít?
Nos, mind a két eset elsősorban hitelességi válság volt, nem elsősorban adósságválság. A 2008-as magyar eset előzménye az volt, hogy a megelőző években orrán-száján folyt ki a költségvetésből a pénz, a kormányzat nem tudott elszámolni azzal, hogy miért álltak elő olyan magas államháztartási hiányok, amelyeket az Európai Unióban korábban nem látott senki. Nem véletlen, hogy
az Economist folyóirat szerint Gyurcsány Ferenc kormányzása volt a „legdurvább gazdaságpolitikai félrekormányzás” (the worst economic mismanagement) a rendszerváltások óta Kelet-Európában.
Amikor világossá vált, hogy teljesen szétesett a költségvetés, Gyurcsány megszorításba kezdett, amitől viszont leállt a gazdasági növekedés. Ráadásul a megszorítások negatív életszínvonal hatását ellensúlyozandó Gyurcsány szabadon engedte a devizahitelezést, ami az egekbe emelte a durván kockázatos lakossági devizahitel állományt. És ha még mindez nem lett volna elég, maga az állam sem forintban adósodott el, hanem sokkal kockázatosabb módon devizában. Mindez együtt akkor is egy rendkívül toxikus mixet alkotott volna, ha nincs közben akkut politikai hitelességi válság a 2006-os őszödi beszédet követően. Azt, hogy 2009-ben egy masszív IMF hitelre volt szüksége az országnak, elsősorban tehát az akkut és elhúzódó hitelességi válság okozta.
Más országok hasonló államadósság szinttel sokkal kisebb vesztességgel tudtak reagálni a nemzetközi hatásokra. Ha nem lettek volna a 2005-2008-as előzmények, Magyarország is beindíthatott volna 2008-ban egy kontraciklikus keresletélénkítő programot, ahogy tette azt az ezen időszakot recesszió nélkül megúszó Lengyelország. Erre Magyarország esetében már nem volt lehetőség, sőt, az IMF csomag feltétele egy újabb jelentős megszorító csomag volt, újabb recessziós hatással, ami tovább rontotta az államadósság/GDP mutató nevezőjét is.
A görög helyzet szintén bonyolultabb, mint ahogy azt sokan értelmezik. Az egy éves GDP-t meghaladó görög államadósság nem az eurozóna időszakában jött létre, hanem jóval korábba, még a nyolcvanas években. Ezzel a mutatóval léphetett be az ország az eurozónába. Az euró első évtizedében (1999-2008) a görög államadósság szintje a közhiedelemmel ellentétben nem emelkedett tovább.
source: tradingeconomics.com
Ismét csak nagyon tanulságos, hogy a magas szint ellenére a befektetők nem tartották Görögországot kockázatos országnak. A görög állampapírokat vígan vásárolták, méghozzá a német kötvényekkel gyakorlatilag egyező hozammal. Ismét egy példa arra, hogy a magas kamatszint igazából hitelességi kérdés, nem pedig a magas adósságállomány függvénye. A görög hozamok ugyanis akkor váltak le a németről, amikor Iorgosz Papandreu miniszterelnök 2009 végén bejelentette, hogy a megelőző kormányok elfogadták a Goldman Sachs ajánlatát az államadósság mutató manipulálására. A Lehman Brothers csődje utáni nemzetközi pánikhangulatban ez éppen elég volt ahhoz, hogy a befektetők menekülni kezdjenek.
Mindkét esetből látszik, hogy az országkockázat alapvetően hitelességi kérdés, nem az adósságszint függvénye. Németország GDP arányos államadóssága például gyorsan növekedett az euró első évtizedében, mégis marad a rendkívül alacsony kamatszint. Ahogy a már említett japán esetben is.
Megváltozott a világ
Nem csoda tehát, ha az ezzel kapcsolatos nézetek fokozatosan megváltoztak az elmúlt évtizedben. Már a 2008-as nagy Nemzetközi Pénzügyi Válságot is deficitfinanszírozással vészelte át a legtöbb ország az Egyesült Államoktól Kínáig. Sőt, a költségvetési lazítások mellett még a monetáris oldalon is megkezdődtek a különböző mennyiségi könnyítések. Az eurózóna hiperkonzervatív válságkezelése ebből a szempontból kirívó volt. A Trojka, és elsősorban a Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter által dominált pénzügyminiszterek tanácsa végig a megszorításokat erőltette. Az eredmény meg is látszik. Az euró periféria növekedése elmaradt a keresletélénkítő országokétól, miközben ráadásul a GDP arányos adósságállományuk sem csökkent, hanem nőtt.
source: tradingeconomics.com
A legkirívóbb eset Görögország, ahol a megszorítások és a fiskális konzervatívizmus céljai szerint a GDP arányos államadósságnak le kellett volna épülnie egy évtized alatt. Ehelyett az majdhogynem megduplázódott. Olaszországban a megszorítások eredményeképpen az egy főre jutó GDP az euró bevezetése előtte szintre is benézett. Iskolapéldái ezek az országok annak, hogy a stabilizációnak csúfolt megszorítások nem működnek. Ráadásul nem is új jelenség ez a gazdaságtörténetben. Stephanie Kelton idézi a példát legújabb könyvében, hogy minden egyes alkalommal, amikor az Egyesült Államok megpróbálta visszafizetni az államadósságát, nem pedig kinövekedni, óriási válság lett belőle.
Az Orbán-kormány államadósság fétise tehát tévedés volt, sőt, káros. Sokkal magasabb lett volna Magyarország növekedése ebben a periódusban, ha nagyobb arányban fektettünk volna be egy jól működő oktatási, egészségügyi rendszerbe, vasútba, k+f-be.
Teljesen jogosak a Magyar Nemzeti Bank ezirányú kritikái az elmúlt pár évben.
Szerencsére a paradigmaváltás világszerte megtörtént. A keresletélénkítésre még a fiskálisan konzervatív Republikánusok is rákényszerültek Trump alatt, Biden elnök 9%/GDP arányú óriáscsomagjával pedig explicite paradigmaváltásról beszél már. Nem csak a Republikánusokhoz képest, hanem saját pártja korábbi politikájához képest is, hiszen emlékezetes, hogy Bill Clinton is a fiskális konzervatívizmus híve volt, és kiadáscsökkentéssel igyekezett megállítani az államadósság növekedését.
Paradigmaváltás történt
Ma már a fiskális konzervatívizmus olyan emblematikus figurái is a költés oldalára álltak, mint az euró válság idején Schäuble főnökeként a megszorítások első számú enforcereként elhíresült Angela Merkel, illetve a Trojka „arca”, az akkor IMF vezér Christine Lagarde. Előző 2020-ban a GDP 4 százalékát kitevő keresletélénkítést hajtott végre Németországban, szembemenve korábbi önmagával. A GDP csökkenése miatt a német adósság / GDP arány vagy tíz százalékpontot emelkedett eddig a covid válság alatt, de ez senkit nem zavar már. A német kötvényhozamok továbbra is negatívok. Lagarde pedig immáron az Európai Központi Bank éléről hirdeti, hogy költeni, költeni, költeni! Unisonóban az IMF-el és az OECD-vel. A közös európai kötvény kibocsátásának is a keresletélénkítés a célja, ahogy a krízis kezelő uniós válságalapnak is. Sőt, a korábban a megszorítások kíméletlen behajtatójaként elhíresült Mario Draghi is azzal a mandátummal lett olasz miniszterelnök, hogy a múlttal szakítva beruházási programot vezényeljen le.
A vita tehát ma már nem arról szól, hogy mekkora baj, ha nő az államadósság. Arról sem, hogy megugranak a kamatok. Sem pedig a leminősítésekről, a „kötvényjárőrökről” (bond vigilante). A vita ma már arról szól, hogy nem lesz-e esetleg magas infláció a költekezés eredménye? Azaz a gazdaságpolitika valódi korlátjáról, az inflációról esik már szó, ahogy a Modern Monetáris Elmélet is hirdeti. Nem pedig a képzelt korlátjától, a költségvetési hiányról.
A paradigmaváltás megtörtént. John Maynard Keynes ismét Zeitgeist. Az államadósságtól pedig nem kell félni. Ameddig értelmes célokra fordítjuk a deficitfinanszírozást, inkább jót tesz, mint kárt. Szóljon a vita tehát erről, a költés mikéntjéről!
Így marad időnk az igazi problémára fókuszálni, ami a magánadósság robbanása.
