Két portálcím a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) áprilisi béradatairól. Az egyik: „itt a fordulat, 700 ezer forint felett a bruttó átlagkereset.” A másik így szól: „A dolgozó magyarok fele kevesebbet keres nettó 392 ezer forintnál áprilisban.” Kezd végre jobbra fordulni a konjunktúra? Vagy még nincs ok a kitörő lelkesedésre?
Mindkét tálalás a hivatalos statisztikákra épül. Az áprilisi adatok szerint a bruttó átlagkereset valóban 9,8 százalékkal nőtt áprilisban az előző év azonos időszakához képest; ez nevezhető ugrásnak az előző hónapban látott 8,5 százalék után. De a hivatalos adatokból ugyanúgy kiolvasható a lehangoló megállapítás: a nyolcórás állásban dolgozó magyarországi munkavállalók felének a hazavitt jövedelme nem éri el a négyszázezret. Vagy másféle módon: ezer eurót.
A helyzetértékeléshez tartozik a módszertani viszonyok tisztázása. Az egy hónappal ezelőtti, márciusi béradatok kapcsán már megtárgyaltuk, hogy meglepően nagy az eltérés a számtani átlag és a medián-érték között. Az sem mindegy, hogy a bruttó keresletről van-e szó, vagy az adózási hatást figyelembe vevő nettó mutatóról.
Ezek mind folyó forintban képződnek, ám a hazai árszint változik. Ezért tehát bele kell vonni az infláció alakulását is, hogy a reálkereset jelenségéhez eljussunk, és megállapítsuk, mire is elég a megemelt bérjövedelem.
Nyitott határok mellett a munkavállalási döntés meghozatalában szerepe van a más országban elérhető munkajövedelmeknek is. Így nem egyszerűen játék a statisztikával, ha a hazai kereseti szintet euróban vagy angol fontban is megnézzük, hiszen vannak, akik jelenleg külföldi munkavállaláson gondolkoznak.
Nos, a közepes helyzetű (medián) alkalmazott 564 800 forintot keres bruttóban, ami ezernégyszáz eurót tesz ki a mai viszonyok között. Ez bizony igen gyenge kereset európai viszonylatban. Ebből kell megélnie, különösen magas fogyasztási adókulcsok, extrém módon növekvő ingatlanárak mellett…
Fotó: Pexels
Az áprilisi kereseti adatok azonban kedvezőbbek, mint voltak a márciusiak, az elemzők által vártnál nagyobb mértékben nőttek. A KSH által közölt adatok szerint visszafogott módon emelkedik az árszint. Így a legfrissebb kereseti és inflációs adatokból a tavalyihoz képest 5 százalékot is meghaladó reálkereset-emelkedés számolható. Hogy történt-e fordulat, azt viszont nem tudni. Egy hónap adata mutat valamit, de a trendforduló bejelentéséhez ennyi nem elég. Különösen úgy, hogy egyéb konjunktúra-adatok, mint az ipari és építőipari termelés, fogyasztói bizalom, vállalati hitelezés, valamint a foglalkoztatás statisztikák és a munkaügyi hírek alapján nem mutatkozik igazi élénkülés a magyar gazdaságban.
A kormányzat minden követ megmozgat, hogy a választási ciklus utolsó negyedében javuljon a gazdasági hangulat. Az Országgyűlés által most elfogadott 2026-os költségvetésben szerepelnek népszerűségi célú előirányzatok, mint a személyiadó-csökkentés, a fegyverpénz, és más hasonló tétel, de összességében nem akkora volumenben, mint amekkorát 2021 nyarától lehetett ilyen célra fordítani.
Miből lesznek akkor hangulatjavító intézkedések? Hogyan lehetne például jól megnövelni a reálbéreket? A lakossági kedvezmények terheinek döntő részét nem az állami költségvetés viseli, hanem az üzleti élet. Ez a minta egyaránt vonatkozik a keresetek és az árak világára.
Ami a bérszintet illeti, arra a kormány közvetlenül két módon hat ki: egyfelől az állami szektor bérein keresztül, másfelől a minimálbér-megállapodás révén.
Munkaadóként nem viselkedik gálánsan a magyar állam. A költségvetési szektor bruttó béreinek átlaga most áprilisban 679 ezer forint volt, ez az egy évvel korábbihoz képest 8,4 százalékos növekedés, ezzel pedig az állami bérek elmaradnak a szalagcímekben jól mutató hétszázezres adattól. A költségvetésből élők keresetnövekménye is szerényebb, mint az országos átlag (9,8 százalék). Nem csoda: az állami költségvetés rengeteg baja közepette a kormány nem tud, nem akar többet költeni bérkiadásokra.
A másik mód az üzleti szektor béremelésének kikényszerítése. Ehhez eszköz a minimálbérről, bérminimumról való megállapodás. És valóban, a munkavállalók, a munkáltatók képviselői és a kormány között még tavaly ősszel – egyébként a mainál jóval kedvezőbb kilátások mellett – kötöttek megállapodást: ennek értelmében 2025-ben 9 százalékkal nőtt, jövőre 13, 2027-ben pedig 14 százalékkal kellene nőnie a minimálbérnek. Mint annyi más területen, itt is a fényes jövő terhére ígér nagyot a kormány, láthatóan egyáltalán nem törődve azzal, hogy a választások utáni időszakban teljesülhet-e vagy sem az, amit most bejelent és a munkaadókra oktrojál.
Magyar sajátosság: nálunk különösen széles az a réteg, amely minimálbért kap vagy éppen csak afölött keres. Ebben a foglalkoztatotti körben az idei 9 százalék érezhető emelést jelentett, javított a bérskála alján levők reálkeresetén.
A cégek számára viszont a béremelés költségnövekedés. Ráadásul a bértorlódást elkerülendő, a minimálbérrel érintkező magasabb kategóriában is emelni kell bért, hogy megtartsák a képzettebb, hatékonyabb munkaerőt. Gyors bevételnövekedés mellett elviselhető a személyi költségtétel növekedése, csakhogy idén sem dübörög a gazdaság, a tavalyi fél százalékot hozó GDP-adat után. Hiába építette a kormány az idei állami költségvetést 3,4 százalékos gazdasági növekedési ütemre, az eleve komolytalan volt; a várható mértéket nemrég 2,5 százalékra vették vissza. Csak hát az is duplája annak, amit az optimistább előrejelzések mutatnak a szakmai körökben.
A harmadik éve tartó pangás elgondolkoztató: már régen nem konjunktúra-hullámzásról beszélünk, hanem makacs, tartós, szerkezeti okok miatti ütemvesztésről. Akkor pedig az is kimondható, hogy a most elfogadott költségvetési törvénybe beleírt mágikus 4,1 százalékos gazdasági növekedés nem tud bekövetkezni 2026-ban. Ami hátravan 2025-ből, az sem ígér tényleges fordulatot, hiába vet be mindent a politika a „felpattanás” érdekében, beleértve a bérnövekedés ösztönzését.
Hol van a tűréshatár?
Ez az állapot és kilátás viszont felveti annak a kérdését, hogy bírja-e minden magyar cég az államilag gerjesztett bér(költség)-emelést. Aligha. A kisebb vállalkozások körében már a mostani minimálbér-emelés is gyakran gondot okoz. Ezt érzékelve, a kormány olyan támogatási akciót indított, amely keretében a kiválasztott cégek a következő három évben nem az esedékes évi, hanem az előző évi minimálbérhez kapcsolódó szociális hozzájárulási adót (szocho) fizetik. Ez jelent némi kedvezményt a kkv-körben. Ettől azonban még sokaknak hatalmas kihívás az idei 9 százalékos, majd két számjegyű mértékben emelkedő minimálbér meg a kapcsolódó szocho megfizetése, kedvezménnyel vagy anélkül.
Sajtóhírek sokasodó létszámleépítésről szólnak, miközben több ágazatban továbbra is fennáll a képzett, tapasztalt munkaerő hiánya.
Ebben a helyzetben kézenfekvő az a HR-politika, hogy – az eddigi több éves „munkaerőhalmozási” gyakorlattól eltérően – a cégek nem pótolják a nyugdíjba lépőket, visszafogják a (költséges) toborzást, viszont a maradóknak azért megadják azt a béremelést, amely még belefér a költségkereteikbe. Az országos adatok már mutatják is, hogy a foglalkoztatottak száma egy ideje csökken. A meghirdetett álláshelyek száma nem emelkedik, vagyis nem is törekednek a korábbi módon pótolni az eltávozókat. Aki marad, kap béremelést, a vállalati bértömeg azonban nem fog nőni a statisztikában szereplő tíz százalékkal – nem is férne be ennyi a termelési költségekbe.
Ami a reálbérnövekedés nevezőjét, az inflációs rátát illeti, a nyári hónapok hozhatnak némi enyhülést, szezonális okokból. A kormány agresszív árszabályozási akciói is okozhatnak átmeneti befékeződést. Az elégtelen árrés melletti működésre szorított cégek előtt csak olyan opciók állnak, amelyek későbbi nemzetgazdasági veszteséget okoznak. Mert ha a vállalkozások „lenyelik” az állami intervencióból fakadó bevételkiesést, költségemelkedést, akkor rentabilitásuk romlik. Egyik következményként később majd kevesebb jövedelemadót fizetnek. Ám addig is kénytelenek visszafogni beruházásaikat. Mint ahogy a bérköltségeiket is: létszámmérséklésre és/vagy a korábban tervezett keresetemelés ütemének visszavételére kényszerülnek.
Eközben az állam nyomja felfelé a bérskálát a három évesre tervezett minimálbér-emelési megállapodással. Ilyen helyzetben egyre kevésbé lehetséges a sokféle tehernövelést minden további nélkül befogadni. A cég a további működés fenntartásához a terheket áthelyezi a nem szabályozott árucikkekre, az pedig az árszint emelkedéséhez járul hozzá.
Utána tud-e menni a kormány a még szabad áralakulási körbe tartozó javak drágításának? Szakapparátusa nincs hozzá. De ha lenne is szakmai képessége: az eddigi ármanipulációs esetek azt mutatják, hogy a kormány nem annyira szakmai, mint választáspolitikai kérdésként néz az árpolitikára: milyen cikkek mutatkoznak politikailag érdekesnek?
Ilyen viszonyok között az üzleti szereplők részéről az látszik észszerűnek, hogy a keresleti viszonyok által megengedett mértékig emelgetik a piaci áraikat, felkészülve arra, hogy a választásig tartó időszakban még beüthet egy újabb árszabályozás, vagy kivethetnek még valami ágazati különadót, az állami költségvetés már most előrelátható kipukkadására hivatkozva.
A nagykereskedelmi árak felülvizsgálatához kellő indokot, és nem is mesterkéltet, nyújtanak a külső környezetből fakadó sokkok: dráguló energia, megszakadó ellátási láncolatok, árfolyamkilengés, kamatszint-változás.
Következésképpen az inflációs folyamatban sem lehet lefelé mutató trendfordulóra számítani.
A helyzeten csak ront, ha a hivatalos mutatókat kozmetikázzák, például úgy, hogy a minisztérium a KSH jelenlegi fogyasztói kosarában szereplő termékeket kipécézi árrés- vagy direkt ár-szabályozás tárgyának, vagy ezeket hatalmi presszióval mesterségesen olcsóbbá teszik – ami miatt aztán a cégek az egyéb termékek árát emelve igyekeznek behozni a veszteséget.
A nagyközönség már így is gyanakvással fogadja a hivatalos (sőt hivalkodó) kereseti statisztikákat. Az sem titok, hogy az emberek egészen más inflációt érzékelnek, mint amit a statisztikai hivatali árváltozási indexe mutat. Egy további adat-manipulálás még inkább rontana a társadalmi intézményekbe vetett bizalmon.
A bizalmatlanság pedig maga is növekedést gátló, viszont pénzromlást serkentő tényező.
A Benchmark rovat cikkei itt olvashatók el.
Bokros Lajos szerint Magyarországot nem fenyegeti államcsőd – ezt a Privátbankár.hu Klasszis 2025 díjátadóhoz kapcsolódó panelbeszélgetésen jelentette ki. A volt pénzügyminiszter Bod Péter Ákossal és Simor Andrással vitázott, itt nézheti meg:
