Az internethasználat, a mobiltelefónia a leggyakoribb, mindennapos megnyilvánulása a digitális forradalomnak. Ez a forradalom a szemünk láttára formálta át a társadalom életét és különösen a gazdasági folyamatokat. Mivel a termelés, kereskedelem a természetéből adódóan törekszik túllépni a szűk, helyi kereteken, a gazdasági-pénzügyi globalizáció részeként a határokat átlépő piaci folyamatok villámgyorsan világszerte elterjesztették a digitális technológiákat.
Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy az elvileg mindenki számára hozzáférhető vívmányok ellenére fennmaradtak a nagy fejlettségi különbségek a világ országai, térségei között. Az adott társadalmon belül is hatalmas jövedelmi, vagyoni egyenlőtlenségek léteznek, melyeket az általános, mondhatni demokratikus jellegű, sokak számára elérhető új eljárások, kommunikációs eszközök nem számoltak fel.
Ez a tény pedig arra figyelmeztet minket, hogy nem önmagában egy-egy technológia, annak elérhetősége a kritikus tényezője a társadalmi fejlettségnek. Erre láttunk példát korábban is. Az erőltetett iparosítás idején a keleties egypárti rendszerek az acéltermelés, cementgyártás, gépgyártás mennyiségi mutatóinak megemelésével próbálták meg behozni a kor vezető piacgazdaságait; a tervmutatók egy részénél talán sikerült az utolérés – csakhogy az egész társadalmi rendszer bizonyult reménytelenül versenyképtelennek. Maga a fejlettségi lemaradás nem múlt el, sőt az újabb innovációs hullámok idején a megrekedés manifesztálódott.
Fotó: Depositphotos
A történelmi párhuzamok, a korábbi technológia váltások tanulságai segíthetnek annak előrejelzésében, hogy mi várható most a mesterséges intelligencia (angolul: artificial intelligence – AI) mint új innovációs hullám nyomán a sajátos magyar viszonyok között. Az AI már túljutott a kuriózum szakaszán, most talán a divattá válás fázisában van. Ám láthattuk korábbi esetek példáján, hogy egy innováció előbb csak az innovatív szervezetek világában jelenik meg, viszont hamar átkerül az újdonságra nyitott nagyszervezetekhez, majd a társadalmi és gazdasági folyamatok mindennapjaiban is feltűnik, és ezzel kihívást intéz az addig kialakult életmóddal, munkavégzéssel, üzleti gyakorlattal szemben.
Kár lenne azzal hitegetni magunkat, hogy az ilyen új dolgok hozzánk késve érnek el, az európai mérce szerinti közepes fejlettségünk okán. Az utóbbi évtizedek tapasztalata pontosan az, hogy a technológia, szervezeti innovációk nálunk is hamar megjelennek, csak éppen az elterjedés üteme elnyújtottabb, ami persze azt is magával hozza, hogy az újdonságból fakadó potenciális előnyök is kisebbek, később jelentkeznek.
Az automatizálás, a mindennapos termékek digitális tartalmának a növekedése (angolul: internet of things – ToT) olyan folyamat, amely már megjelent a mindennapjainkban: okos lakás, okos jármű, öntözési rendszer, raktárgazdálkodás, közlekedés-szervezés. De mindennek az alapját a digitális infrastruktúra kiépülése és a társadalom intézményi képességeinek és a személyes készségeknek a kifejlődése adja.
De hogyan is áll ebben a magyar társadalom? Az EU-tagországokról hosszabb ideje készül átfogó statisztika: a Digitális Gazdaság és Társadalom Fejlettség nevű mutató (DESI), mely négy tényezőcsoportban helyezi el a tagországokat a nulla és a (maximálisan lehetséges) százas skálán. Ezek: humán tőke, internethozzáférés, a digitális technológiák integráltsága, a digitális közszolgáltatások elterjedtsége. A legutóbbi, 2023-ban közzétett jelentés szerint a magyar digitális fejlődés az uniós országok sorrendjének a végefelé található: megelőzi némileg a szlovák, valamint a lengyel, görög, bolgár szintet, és a lista végén meglehetősen lemaradt román viszonyokat. A finn, dán, holland, svéd, észt és egyéb igen versenyképes gazdaságok ebben a jól mérhető, dokumentálható vonatkozásban is sokkal előttünk állnak. A jelentés elkészültének idején Magyarország a 27 EU-tagállam között a 22. helyet foglalta el.
A digitális fejlettségi mutatók az EU tagállamaiban, 2022-ben
Nem olcsó az emberi tőkefelhalmozás, annak családon belüli, illetve az oktatási rendszerbeli szakasza. Nincs ingyen a munkahelyen megszerezhető komponense, sem pedig az államin intézményrendszer felől érkező értéknövelő hatás. Csakhogy erre a befektetésre a jövő érdekében szükség van, hiszen emberi tőke nélkül nem működik hatékonyan a gazdaság. Akkor sem, ha viszonylag ismert, begyakorlott termelési-üzleti folyamatok jellemzik a gazdasági életet, de különösen akkor válik kritikussá, ha fordulnak a trendek, változik a világ.
Márpedig a 2020-as évek elejétől világszerte példátlan megpróbáltatásoknak tették ki a munkavállalókat, fogyasztókat, munkaadókat, a társadalom különféle rétegeit a szimultán érkező sokkok: járvány, klímaváltozás, inflációs hullám – és igen, maga a technológiai változás is. A képzettebb (és ifjabb) korosztályok számára a változások kisebb kihívást és több lehetséges hasznot hoznak; és megfordítva: az elöregedett társadalmak számára ugyanazon sokk több fenyegetést tartalmaz, minden ismert vagy elképzelhető hozam mellett. A kevésbé képzett ember nehezebben birkózik meg a változásokkal, mint a kellően képzett. Az ilyen elbizonytalanodott személy fogékony a haladásellenes, egészen retrográd politikai szövegekre, könnyű zsákmánya a demagóg politikusnak, aki megígéri, hogy megvédi a veszélyektől, legyen az külföldi versenytárs, bevándorló, túl gyors változás – bármi, ami erőteljes alkalmazkodást igényel.
A magyar társadalom – nem egyedüliként Európában – meglehetősen elöregedett az utóbbi évtizedek során belső demográfiai okokból, de a képzett magyar fiatalok gazdasági motívumú kivándorlása következtében is. Ez a korszerkezet önmagában hátrány.
Ami a képzettséget illeti, e vonatkozásban egyáltalán nem állunk olyan jól, mint ahogy a közvélemény hiszi. A sok évtizede hangoztatott „kultúrfölény” talán már annak első meghirdetése idején sem állhatott fent térségi összevetésben, ám az utóbbi évtizedben a társadalmi indikátorok már sajnos jól dokumentálják a lemaradást. Az iskolázottság ugyan nem azonos a képzettségi helyzettel, hiszen a formális oktatási rendszeren kívül rengeteg tudás épülhet be a lakosok humántőke-állományába, de azért sokat megmutatnak: nos, a friss oktatási adatok világosan jelzik a gondokat.
Néhány európai ország felnőtt lakosságának iskolázottsági mutatói
Forrás: MNB
Térségi összevetésben csak a román mutatók mérnek a mienknél egyértelműen kedvezőtlenebb helyzetet a formális (iskolai) képzettséget illetően. A fejlett nyugat-európai (valamint immár a balti, visegrádi) országokhoz viszonyított elmaradásunk bizonyára még ennél is nagyobb, mivel az életen keresztüli tanulás kultúrája nem alakult ki nálunk, és a nem formális tanulásban, önképzésben való részvétel is sokkal ritkább ezen a tájon, mint a magországokban.
Ezek a viszonyok sajnos alapul szolgálnak azoknak az aggodalmaknak, amelyekről a munkaügyi szakemberek és technológia-elemzők mind többet szólnak: az automatizálási folyamathoz hamarosan csatlakozó AI-trend különösen sok munkahelyet érint Közép-és Kelet-Európában, és főleg nálunk. Az automatizálás, robotizálás elsősorban a fizikai munkahelyeket érinti, az egyszerű kézi munkát; az algoritmusokra támaszkodó AI pedig az egyszerű irodai (’fehér galléros’) munkahelyekre hat ki.
Érinti, kihat: vagyis nem egyértelmű az, hogy az új trendeknek áldozatul esnek a munkahelyek. Az eddigi üzleti tanulmányok szerint a digitális technológiák jelentős részben támogatják, megkönnyítik, hatékonyabbá teszik a munkavégzést, semmint fölöslegessé tennék az ott foglalkoztatottat. De a támogató-hatékonyságnövelő jelleg csak az esetben érvényesül, ha az érintett munkavállalók alkalmasak a nevezett technológiák befogadására. Az már rég nem elég, hogy írni-olvasni-számolni tudjon mindenki; a digitális képességek, kommunikációs készségek is kritikusan fontosak.
A Magyar Nemzeti Bank (MNB) által összeállított iskolai végzettségi statisztika olyan jegybanki elemzésben jelent meg, amely szokatlanul világos nyelven minősítette megalapozatlannak, tévesnek a Nemzetgazdasági Minisztérium által közzétett versenyképességi tervet, amely – az újabb sajátos magyar politikai gyakorlat szerint – a távoli fényes jövővel, utolérési pályával foglalkozik, a jelen feszítő gondjaival való törődés helyett.
Más elemzések is arra jutottak, hogy a tőkeigényes (és egyben vízigényes, energiaintenzív, ráadásul potenciálisan nagyon környezetveszélyes) ipari kapacitások Magyarországra telepítése mellett akkor sem szól észérv, ha maga az elektromos autóipar gyors növekedési pályán haladna. Az pedig egyáltalán nem bizonyos. Itt óriási kockázatok gyűlnek fel a magyar iparszerkezetet illetően – és nagyon sok függ az olyan világkereskedelmi, világpolitikai tényezőktől, amelyek túl vannak a magyar kormányzat hatókörén.
Ami viszont az akadémiai kutatás, a fejlettebb gazdaságok eddigi tapasztalata alapján kimondható: a magyar állami erőforrásokat sürgősen a korszak kritikus képességeinek kifejlesztésére kellene fordítani. Az AI igen hamar megjelenik az üzleti és a személyes szolgáltatásokban, és a robotizálás, gépesítés folyamata sem lassul, sőt annak éppen az a logikája, hogy kis áttétellel megjelenik a fejlett világhoz szorosan kapcsolódó peremvidéken. Az olyan ország, amelynek a munkaerőállománya nem készül fel a már most ismert alapképességek megszerzésére, egyszerűen kimarad a glóbuszon nagy sebességgel áthaladó termelési-ellátási folyamatokból.
