A lausanne-i székhelyű IMD üzleti iskola Versenyképesség Központja (IMD World Competitiveness Center)1989 óta teszi közzé az általa figyelt országok nemzetközi versenyképességi mutatóit Évkönyv formájában. A 2023-as jelentés szerint a lista élén Dánia, Írország, Svájc áll; Magyarország 7 helyet visszalépett a nemzetközi rangsorban, és így a 46-ik az összemért 64 ország között.
A hír váltott ki bizonyos média-érdeklődést, mivel komoly a visszaesés. Lehet persze bagatellizálni az ügyet azzal, hogy az ilyen sorrendnek inkább csak presztízsértéke van, legalább is nem kötődik a jó vagy kevésbé jobb besoroláshoz olyan közvetlen gazdasági következmény, mint a nemzetközi hitelminősítések esetében. Ám azzal is óvatosan kell érvelni, hiszen a nagy rating cégek ugyan ez ideig újabb leminősítést még nem jelentettek be, de a besorolásunk így is az utolsóelőtti az EU-ban, és a Fitch legutóbbi „negatív kilátás” megjegyzés mutatja az aggodalmakat (lásd az Mfor.hu laptársában, a Privátbankár.hu-n megjelent cikkemet).
Az IMD valóban csak egy a több összehasonlító, elemző központ között, a romlás mértéke miatt mégis mindenképpen érdemes foglalkozunk a magyar versenyképességgel.
Mielőtt nagy visszaesésről beszélnénk, érdemes feleleveníteni, hogy a megelőző években milyen volt a magyar helyezés:
2019: 47.
2020: 47.
2021: 42.
2022: 39.
2023: 46.
A magyar versenyképesség tehát egy ideje már ennek a mostani értéknek a tartományában mozgott, mindig is a lista utolsó harmadában; hogy ez a kiegészítő információ megnyugtatja-e az olvasót, vagy inkább elkeseríti, azt nehéz eltalálni. Inkább az a kérdés merülhet fel a szemlélődőben, hogy a mostani közleményben nem annyira a magyar helyezés az érdekes, mint inkább az, hogy a megelőző évben vajon mitől volt kedvezőbb a pozíció.
Az adatok értelmezéséhez érdemes tisztázni néhány összefüggést, kezdve azzal, hogy a versenyképesség fogalma nem egyértelmű egy ország, annak gazdasága esetén. Egy terméknél viszonylag jól meghatározható, hogy a piacon levő többi hasonló cikkhez képest versenyképes-e árban, minőségben, piaci vonzerőben, sőt még egy vállalatnak a versenyben való helytállási képessége is aránylag jól definiálható, ám egy ország nemzetközi versenyképességének megítélése bonyolultabb ügy. Különösen a diverzifikált gazdaságokban vannak erős és gyengébb területek, ezek időben is eltérően teljesítenek; a különféle gazdasági ágazatok, szakmai kultúrák teljesítménye megjelenik az olyan indikátorokban, mint a munkatermelékenység, a GDP növekedése, a világpiaci exporthányad alakulása.
A szokásos teljesítménymutatók azonban a felmérés előtti időszak eredményeit tükrözik, de nem definiálják a képességet, vagyis, hogy mire képes a gazdaság a külső viszonyok és a belső feltételek várható alakulása esetén. A jövő felbecsléséhez nem elég a múlt ismerete, a versenyképesség forgalmába beleértjük a kilátásokat is. Az IMD vagy a World Economic Forum (WEF) szintén gyakran idézett nemzetközi versenyképességi vizsgálata a teljesítmény-indikátorok mellett bevonja a szakértői véleményeket is. Az ilyen rangsorokban van tehát szubjektív elem, továbbá a különböző részterületek mutatóinak kiválasztásán, súlyozásán is sok múlhat.
Ezek után nézzük az adatokat, legfőképpen abból a kérdésből kiindulva, amit mind gyakrabban feltesznek: valójában milyen állapotban van-e a magyar gazdaság?
A 2023-as lista aligha meglepő. Az objektív teljesítménymutatók a már fejlett országokat jó okkal előbbre sorolják, hiszen a fejlettségi szint elérése, annak fenntartása feltételezi, hogy korábban versenyképesek voltak, pontosabban szólva a képességek már kifejlődtek, márpedig azok meglehetősen tartós jellegűek: hatékony államigazgatás, erős humántőke, fejlett pénzügyi és fizikai infrastruktúra, transzparens üzleti viszonyok, élénk piaci verseny.
De konkrétan milyen részmutatókból tevődnek össze a végső helyezések? Az IMD négy tényezőcsoportot (és azokon belül további egyéb indikátorokat) nevez meg: gazdasági teljesítmény, kormányzati teljesítmény, üzleti teljesítmény, infrastruktúra. Nem ellentmondásmentes a csoportosítás, hiszen például az infrastruktúra állapota nagyon is sokat elárul a kormányzati teljesítményről, amennyiben a modern vegyesgazdaságok kormányzatában egyik lényegi feladata az, hogy a rendelkezésére álló anyagi erőforrásokból megfelelő infrastruktúrát fejlesszen. A céges teljesítmény kategóriájában hangsúlyosan szerepel a munkatermelékenység (éppen ennek tartós gyengélkedése húzza vissza a magyar pozíciót a volt tervgazdaságok, de mindenképpen a visegrádi hármak összevetésében) – ám az oktatás, szakképzés, a munkavállalásra ösztönző bérpolitika, a munkavállalást elősegítő szociálpolitika mind-mind olyan terület, amely nagyon is beletartozik a kormányzati teljesítménybe.
Az IMD-listán regisztrált mostani romlást éppen azért nem gondolom perdöntőnek, mert a részkomponensekre pillantva az látható, hogy a megelőző évben (2022-ban) közzétett helyezést (39. hely) egyetlen tényezőcsoport meghökkentően jó alakulása generálta: a gazdasági teljesítmény listáján a magyar gazdaság a nyolcadik helyen szerepelt 2022-ben – ebből lett 21-ik hely mostanra. A 13 pozíciónyi romláshoz még hozzáadódik az üzleti teljesítmények 10 hellyel való visszacsúszása; így jön ki az a végeredmény (46-ik hely), amely a mostani önkritikus médiavisszhangot előidézte.
Magam viszont azt gondolom, hogy egyáltalán nem tükrözi a magyar gazdaság versenyképességét, de még csak a szűken vett makrogazdasági teljesítményét sem a tavalyelőtti nyolcadik hely – így aztán a mai visszaesés is más megítélést kíván. Egyáltalán nem remekelt a magyar gazdaság 2021-22-ben. A magyar GDP, az export, a foglalkoztatottság és egyéb makrogazdasági mutató 2020 és 2023 közötti alakulását ugyanis nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy ezekben az években nagymértékben és tartós jelleggel túlköltött az állami költségvetés, akkor lódult neki a mára rekordméreteket öltő infláció. Emellett olyan szerkezeti változások indultak be a gazdaságpolitikában, amelyek talán valami kezdeti növekedési többletet eredményeznek az energia- és anyagigényes ipari tevékenységek idetelepítésével, de súlyosan megterhelik a jövőt. Pontosan azokon a területeken gyűlt-gyűlik fel a baj, amelyek a leginkább meghatározzák a jövőbeli versenyképességet.
A jövőbeli teljesítmények alakulásának felbecslése roppant bizonytalan, de azért lehet következtetni a jelen oktatás színvonalának, a lakosság fizikai és mentális egészségi állapotának, a tudományos kutatásra és műszaki fejlesztésre fordított pénzek indikátorainak alapján, és persze meg lehet kérdezni a szakterületek jó ismerőit.
Hogy ezekben a vonatkozásokban nagyon nem állunk jól, azt mutatja egy másik, hasonló logikájú felmérés is, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) által közzétett Versenyképességi Jelentés. A 2022-es jelentés ugyan elég különös módon választja ki és súlyozza a különféle gazdasági és társadalmi indikátorokat, így aztán az jön ki, hogy a magyar versenyképességi mutató meghaladja a térség országainak mutatóit a csehek kivételével. Bár így lenne! Ám a lett, a litván és a lengyel gazdaság fejlődési adottságait és modernizációs trendjeit tekintve elég hiteltelen a 2022-re kihozott magyar önértékelés. Azonban a dokumentum fontos pontokon észleli és kiemeli a jövőbeli képesség már ma is érezhető gátjait. Amint az MNB jelentése írja az utóbbi évek trendjeiről: 2018-ban Magyarország a GDP 3,8 százalékát fordította oktatási kiadásokra, ami alacsonyabb a többi visegrádi ország átlagánál (4,1 százalék), és elmarad az uniós átlagtól (4,4 százalék). Hozzátehetjük: a tanári fizetések és a pedagógusi munkaviszonyok mára – nem túlzás kimondani – válságos helyzetbe kerültek; a kormánypolitika érthetetlen presztízs- és hatalmi okokból súlyosan legyengítette a tudásképzést, mely a versenyképesség stratégiai ágazata.
Az állam szerepe bizonyosan belejátszik az ország versenyképességébe, de nemcsak azzal, amit tesz, hanem azzal is, amit nem tesz. A WEF vagy az IMD listájának élén álló országok (Skandinávia, Írország, Svájc) a humán, jogi és fizikai infrastruktúra fejlesztésére sokat áldoznak, de a kormányaik a napi üzleti döntéshozatalba kivételesen szólnak csak bele. Ezáltal a helyenként komoly adóteher ellenére dinamikus, fejlődésképes az üzleti szféra.
A magyar eset ebben is nagyon más. A Világbank kereteiben végzett hasonló vizsgálatnál az üzleti szereplők fejlődési lehetőségei felől minősítették az országokat: amint a neve is mutatja (Ease of Doing Business), azok alapvetően az üzleti tevékenység jó vagy kevésbé jó előfeltételeit mérik és rendezik globális sorrendbe. A 2020-as magyar 52-ik hely úgy áll elő, hogy az adózási, hatósági engedélyezési, valamint tulajdonbiztonsági vonatkozásokban még ennél is előnytelenebb a helyezésünk. Ami feljavítja a besorolásunkat, az az uniós tagságból fakadó külkereskedelmi nyitottság. Javít továbbá – minden hazai panaszkodás ellenére – a banki hitelekhez való hozzáférés.
A Világbank már nem folytatja ezt a felmérését, de sok más indikátor jelzi, hogy a magyar állam a maga kormányzati aktivitásával versenyképesség-csökkentő tényező. A kis és volatilis nemzeti valuta létezése is az, amint azt az üzleti körökben készített felmérések világosan jelzik – és ahogyan azt a nagyközönség döntő hányada is látja.
Az elzárkózó, piacvédő és ezzel versenyképességet gyengítő állami politika ellentmond egy sor elvnek és törvénynek, amelyet az akkori magyar kormány vállalt az uniós tagság elnyerésekor. Az intervenciós, államilag ellenőrzött gazdaság modellje nem kompatibilis az európai normarenddel – ezért is folyik a jogállamisági eljárás a mi esetünkben. De már mostanra annyira rendszerré állt össze az alkotmányos fékek és ellensúlyok nélküli kormányzási eljárásrend, hogy egyre kétségesebb a versenygazdaság irányába való visszalépés lehetősége – ha egyáltalán lenne rá szándék.
Az utóbbi hetek, napok eseményei nem adnak okot az optimizmusra. Az oktatási rendszert érintő úgynevezett státusztörvény elfogadása, ázsiai nagyipari üzemek sorozatos betelepítése markánsan más társadalmi-gazdasági irányvételt jelez. A dán, ír, de akár csak az észt, cseh, szlovén fejlődési pályától elfele tart a mai magyar politika – és ezzel az is valószínűsíthető, hogy a következő évek versenyképességi listáján még hátrébb csúszunk.
