A politikai közbeszéd minálunk időről időre felkapja a tehetősebb szomszédok utolérésének tervét/álmát/ígéretét, rendszerint olyan évben, amikor az uniós átlagot meghaladó növekedési ütemet produkál a magyar gazdaság. A kedvező adatot aztán kivetítve a rákövetkező évtizedekre, be lehet jelenteni a szónoki emelvényről, hogy X évre, amely lehetőleg kerek évszám (2020, majd 2030) melyik országot (például Ausztriát) vagy milyen mutatót (az „EU-átlag”) fogja utolérni Magyarország valamilyen kiválasztott indikátor szerint. Az pedig leggyakrabban a bruttó hazai termék (GDP) egy főre számolt értéke. De a rosszabb év sem akadály: amikor a hazai növekedési ütem elmarad a többiekétől, ambiciózus tervek születnek a fejlődés felgyorsítására.
Fotó: Depositphotos
A politikusi ígérgetés talán hat a választóra, gazdasági motiváló hatása aligha van, de kevésbé veszélyes, mint az utolérést tervbe iktató politikai akarnokság. Túl sok példát láttunk a magyar (kelet-európai) történelemből arra, hogy az állam a hatalomkoncentrációt fejlődésgyorsítási eszközként használva miként torzítja el a gazdaság szerkezetét. Míg tehát a növekedési ütemek összehasonlítása ártalmatlan elemzési ügy, a voluntarista gazdaságpolitika már középtávon megbosszulja magát. Az erőltetett növekedés ugyanis céljával ellentétes módon lassítja az ország fejlődését: torz ösztönzőivel, tetszőleges mutatók hajszolásával, a természetes növekedési képességen erőszakot téve valójában ront a szerves fejlődés feltételein.
Ugyanakkor a jövedelmi konvergencia, a kevésbé fejlett térségeknek, országoknak az átlagosnál gyorsabb ütemű fejlődése elméletileg is indokolt jelenség. A dinamika lehetséges hajtóerői között olyan széles körben ismert tényezők vannak, mint a fejlettebb országok technológiájához és vezetési ismereteihez való hozzáférés, a tőkében gazdagabb térségekből érkező beruházások (FDI).
A növekedést ösztönző erőket illetően kevesebb szó szokott esni a tehetősebb térségek piacaihoz, fizetősképes fogyasztóihoz való hozzáférésről, holott az átlag alatti fejlettségű térség gazdasági szereplői számára valójában itt található a legnagyobb gyorsítási képesség szabadkereskedelmi viszonyok között. Képességről van szó, amelynek kihasználása nem automatikus, mert a nemzetközi kereskedelembe való sikeres bekapcsolódáshoz nemcsak tőke, technológia, bőven rendelkezésre álló munkaerő kell, hanem a gazdasági fejlődést szolgáló, annak megfelelő keretet nyújtó intézményi rend is: jogbiztonság, fizikai és szellemi infrastruktúra, politikai stabilitás.
Láthattuk, hogy az egészében kereskedelem-barátnak minősíthető globális világrend, amely az 1980-as évektől három évtizedig fennállt, milyen hatalmas növekedési lehetőséget nyújtott az akkori fejlődő világ gazdasági szereplői számára. Az is megmutatkozott viszont, hogy míg némelyek igen sikeresen éltek a lehetőséggel (a technológia-átvétellel, FDI-befogadással, a nemzetközi kereskedelmi szervezetekbe belépve bizonyos intézmények meghonosításával), a világ más térségeiben az átlag alatti fejlettség önmagában semmilyen többletnövekedési teljesítményt nem generált.
A tőke, a technológia, a piaci hozzáférés és a piacgazdasági intézmények segítő szerepe az európai integrációs keretben is a legerősebb hajtótényezők. Az új jogrendre és a nagy közös piac kereskedelmi-üzleti szabályaira való átállás komoly egyszeri történelmi feladat (ezt hazánk az 1990-es évektől kezdve 2002 végére jórészt teljesítette, számos lényegi kivétellel, melyek között kiemelendő a közös európai valutára való áttérés ügye). Az egységes belső piac létéből fakadó nagy potenciális előnyöket még kiegészíti a kevésbé fejletteknek járó anyagi támogatás: az uniós alapok lehívása és lehető legjobb felhasználása. Nem az EU-költségvetésből származó források tekinthetők a növekedés, a fejlődés, és annak során a gazdasági felzárkózás legfontosabb eszközének, noha a közvélekedés gyakran ahhoz köti az uniós tagság előnyös természetét, talán mert az a leginkább látható vonatkozás. Ugyanakkor az újonnan csatlakozó országok igen eltérő ütemű konvergencia-teljesítménye azt mutatja, hogy az alapkérdés: miként sikerül gazdaságilag-társadalmilag integrálódni ebbe a csaknem félmilliárd lakosú unióba. A kevésbé fejlettebb országok, térségek számára természetesen az európai források sokat segíthetnek mindaddig, amíg maguk is nettó befizetői lesznek a közös uniós költségvetésnek. Ettől mi igen távol állunk.
Az uniós kohéziós alapok felhasználásának a hatékonysága, jogszerűsége, célszerűsége a tárgya annak az átfogó jelentésnek, amelyet a Bizottság rendszeresen közzétesz. A legutóbbi, kilencedik jelentést 2024 márciusában publikálták.
A Római Szerződés óta célja az európai integráció döntéshozóinak a nagy területi különbségek mérséklése, a gazdasági és társadalmi felzárkózás a nehezebb helyzetű térségekben, és erre sokfajta forrás, támogatási eszköz révén sokat is költenek. Az EU bővítései során léptek be az átlagnál fejlettebb országok is, de főleg kevésbé tehetősek. Az utóbbi évekről nyert adatok azt mutatják, hogy az egy főre jutó GDP indikátora szerint még mindig igen nagyok az átlaghoz mért eltérések.
A kohézió fogalma sokkal tágabb, mint a gazdasági teljesítmény; magába foglalja az egészségben eltöltött évekkel mérhető javuló egészségügyi állapot, a tisztább természeti környezet, a hatékony infrastruktúra terén elért javulást. A GDP ráadásul ismert módon csak megközelítően adja vissza a szóban forgó térségben, országban élők átlagos jövedelmi viszonyait, mivel a területi egység határain belül előállított hozzáadott értéket méri (ezért szerepel benne a D, azaz domestic, és nem az N, vagyis a national jelző). A megtermelt GDP-ben akár jelentős részt tehet ki más országok, térségek vállalatainak nyeresége, bankjainak kamatjövedelme – ez különösen olyan országok esetében számít sokat, amelyekben nagy a külföldi tőke aránya. Ilyen Írország, de ilyen Magyarország is, sőt az EU új tagállamai között éppen nálunk a legnagyobb az idegen tőke aránya, és abból adódóan igen jelentős a külső szereplők itt keletkező jövedelme (ami értelemszerűen a tulajdonost illeti, nem része a magyar nemzeti jövedelemnek). Másfelől a hazai jövedelmeket növelik például a más országban dolgozók hazautalásai; ez a tétel érezhetően megtolja a helyi fogyasztási képességet a nagy vendégmunkás-kibocsátó országokban, mint a balti három állam vagy Románia, Bulgária esetében.
A jövedelmi viszonyokat tekintve a magyar kép legjobb esetben is csak vegyesnek mondható. A GDP/fő mutatóban lassú felzárkózás látható, de annak üteme a térség alsó harmadába helyez minket. A lakosság végső fogyasztása – ami tehát a gazdasági rendszer leginkább kézzelfogható indikátora – kiábrándító képet fest a térségen belüli helyzetünkről: már csak a bolgár szint van (némileg) mögöttünk. A jövedelmen túli aspektusokra is az jellemző, hogy a saját múltunkhoz mérve kimutatható a fejlődés számos területen (például a foglalkoztatásban), de a sikeresebben modernizálódó térségi társainkhoz képest gyakori a visszacsúszás. Az egészségügyi állapot, a területi egyenlőtlenség, az iskolázottság, a korrupciós fertőzöttség: ezek a leginkább szembeötlő vonatkozások, amelyek jelzik az immár rendszerré szilárdult kormánypolitikát, amely nem az emberi tőke fejlesztésére fordítja a rendelkezésre álló erőforrásokat, hanem egy korábbi korszak logikáját követő iparosítástól várja a növekedést. Ehhez nálunk ismert módon az állami döntések centralizálását, a kormányzat gazdasági aktivitását választja eszközének, az viszont a társadalmon belüli területi, szakmai autonómiák visszaszorulását is jelenti, káros mellékhatásként.
Még a GDP-vel mért gazdasági képességben sem tud az ilyen rendszer tartósan jól teljesíteni. Érdemes összevetni a térképen feltüntetett magyar nagytérségek fejlettségi szintjét: a főváros kivételével nem található zöld (EU-átlagot elérő) vagy halványlila (azt megközelítő) térsége Magyarországnak, sőt a két keleti térségünk az EU anyagilag legkevésbé fejlettjei közé tartozik, míg a nyugat-erdélyi nagytérség jövedelmi szintje már meghaladja az érintkező magyar megyékét.
Az országok közötti jövedelmi, életmódbeli eltérés számos elemét mutatja be a 9. kohéziós jelentés; érdemes lenne üzeneteit megfogadni. A magyar közvélemény most kezd szembesülni a relatív lemaradásunk tényeivel, miközben a kormánypropaganda a hazai jó hírekkel és eközben a nyugati stagnálás sugalmazásával igyekszik befolyásolni a közvéleményt. A román-magyar vagy a szlovák-magyar összehasonlítás ugyanakkor sokakat meghökkent. A témakör egyetlen vonulatát érdemes idehozni, amelyről az Eurostat most adott ki tájékoztatást: a tagországokban a munkavállalók hány százaléka dolgozik nagyméretű multinacionális cégeknél.
A nemzetközi nagyvállalatoknál dolgozók aránya 2022-ben
Az adatok ellentmondanak néhány elfogadott itthoni nézetnek; a magyar foglalkoztatási szerkezetben egyáltalán nem kiugró a multinacionális cégeknél dolgozók aránya. Sőt még az olyan nagyobb belső piacú országokban is, mint Lengyelország vagy Románia, ahol a hazai kis, közepes és nagyvállalatok számára elvileg lenne vevő, vásárlóerő, még ott is nagyobb a multiknál dolgozók aránya (és ezzel együtt a helyi bérszintjén jobban fizető, termelékenyebb munkahelyek részesedése). A turizmusból, vendéglátásból inkább élő gazdaságokkal nem érdemes összevetni a magyar helyzetet, a térségünket tekintve viszont egyértelmű a kép. Ennek fényében tisztán látszik a magyar kormány (igen szelektív) multiellenességének értelmetlensége.
