<img height="1" width="1" style="display:none" src="https://www.facebook.com/tr?id=1446330315732208&amp;ev=PageView&amp;noscript=1">
11p

Ez a cikk Privátbankár.hu / Mfor.hu archív prémium tartalma, amelyet a publikálástól számított egy hónap után ingyenesen elolvashat.
Amennyiben első kézből szeretne ehhez hasonló egyedi, máshol nem olvasható, minőségi tartalomhoz hozzáférni, akár hirdetések nélkül, válasszon előfizetői csomagjaink közül!

A 2014-es választások idején az újabb kétharmados kormányzati győzelemben közrejátszott a korábban meghirdetett rezsiharc. Óriási probléma azonban, hogy választási fogásnak indult és valóban sikeresen bevált, ám ez fokozatosan bekerült a magyar iparpolitikába és általános gazdaságpolitikai gondolkodásba - véli Bod Péter Ákos, az MNB korábbi elnöke. Mára pedig mindez számos stratégiai kérdésben gúzsba köti Magyarországot.

Az energiaárak 2020-as hirtelen esését 2021 tavaszán a gyorsan megnövekvő kereslet és az akadozó vagy tudatosan visszafogott kínálat együttes hatására komoly árnövekedés követte. Az elemzői konszenzus szerint ez az árkorrekció átmeneti. Közvetlen gazdasági és politikai hatásai azonban nagyok, hiszen a már kibontakozó inflációt hirtelen rég látott magasságokba lökte, és ezen túl is gondot okozott számos családnak, noha a nyersanyagok, energiahordozók tőzsdei ára csak egyetlen tényezője annak a tarifának, amelyet majd a végfogyasztó megfizet. A lakosság áram-, gáz- vagy csatornaszámlájában sokfajta szolgáltatási tartalom, valamint nem kevés adótétel is benne rejlik, még az olyan gazdaságokban is, amelyekben erősek a piaci hatások. Ott pedig különösen ki vannak téve a politikai, hatósági szabályozási hatásoknak a közműárak, ahol erőteljes az állami beavatkozás.

Ez pedig a magyar eset. Ismeretes módon a Fidesz-kormány a 2014-es választás előtt az energia- és közműszolgáltató szektorban közvetlen állami szabályozás alá vonta a lakossági díjszabást, és azt összekötötte az addigi piaci árakhoz képest egy bizonyos mérséklésével.

A hatósági árakra történő áttérés így a propagandában sikeresen összekapcsolódott a rezsiköltségek – átmeneti – csökkenésével, noha a nemzetközi energiahordozó-árak meginduló csökkenése nyilván kis időn belül akkor is mérséklően hatott volna a végső fogyasztói tarifára, ha marad az addigi árazási gyakorlat.

Az árszabályozás és az állami vállalatok monopolhelyzetbe hozása révén azokban az években (gyakorlatilag 2014 eleje és 2021 nyara között), amikor jóval olcsóbb lett a világpiacon a földgáz és a nyersolaj ára, mint korábban, a kormányzatnak komoly nyeresége képződött. Azt azután az állami cégekből osztalékként kivehette és saját preferenciái szerint elkölthette.

A Brent-típusú kőolaj világpiaci ára és a piaci várakozások (Forrás: MNB, 2021. decemberi ábrakészlet)A Brent-típusú kőolaj világpiaci ára és a piaci várakozások (Forrás: MNB, 2021. decemberi ábrakészlet)

Ügyes, mondhatnánk. Ugyanakkor az addigi fél-állami árszabályozási rezsim helyébe állított hatósági áras rendszer önmagában súlyos gazdasági kritikát nem kapott. Mert bár így a lakossági „rezsicsökkentés” lényegében porhintés volt, a végfogyasztóknál alkalmazott állami tarifa egy létező, elfogadható, noha merev rendszer. Az objektíve lehetségesnél magasabb szinten megállapított lakossági és üzleti tarifát pedig lehet kritizálni szociális alapon, másfelől a hatósági túlárazás elvileg szolgálhatta volna az energiatakarékosság ügyét.

A tartósan drága energia ugyan rövidtávon kiadási teher a lakosságon, versenyképességet nehezítő költség a vállalkozásokon, de egyben ösztönöz is a takarékosságra.

Arra pedig a magyar gazdaságnak nagy szüksége volt és van, mivel az energiaigényességünk túlságosan nagy, ráadásul a természeti kincsekkel való véges ellátottságunk miatt nagy a behozatali hányad és így a külső gazdasági függés.

A 2014-es győztes választási kampány egyik fontos pillére volt a rezsiharc (Fotó:  MTI/Koszticsák Szilárd)A 2014-es győztes választási kampány egyik fontos pillére volt a rezsiharc (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

A 2013-as politikai döntést azonban nem ezek a stratégiai megfontolások mozgatták, hanem belpolitikai szempontok. Az kétségtelenül igaz, hogy a családi büdzsékben a rezsikiadások aránya hazánkban, mint általában a térségünkben, igen nagy hányadot tett ki. A közvéleményt joggal foglalkoztatta a lakhatás költségessége, és nagyon megnőtt addigra a rezsi-számlákkal hátralékban levők aránya. 2010 után növekedésnek indult a gazdaság (bár 2012-ben éppen egy kellemetlen recessziót szenvedett el), de az orbáni gazdaságpolitika az egykulcsos személyi jövedelemadóval és a nemzetközi versenyképességre hivatkozó alacsony bérszinttel oda hatott, hogy az alsó jövedelmi kategóriákban nemcsak hogy nem nőtt, hanem egyenesen romlott a reáljövedelem a 2010-es évek első felében. Stagnáló-romló adózás utáni jövedelemből pedig valóban nehéz kigazdálkodni a lakhatási kiadásokat.

Erre a helyzetre reagált a politika a maga felfogása szerint az állami árszabályozással. A 2014-es parlamenti választás előtt másfél évvel elindított „rezsiharc” nyomán mintegy egynegyeddel esett a földgáz, az áram és a távhő ára, tíz százalékkal lett olcsóbb a PB-gáz, a hatósági árszabályozás kiterjedt a víz-, a szemétszállítási és a kéményseprőipari díjakra is.

A hatósági tarifák azonban nem tettek különbséget a fogyasztók között a jövedelem vagy a fogyasztott mennyiség alapján.

Azokban az években, amikor az állami árszabályozás a potenciális piaci árakhoz képest közvetve ártámogatást nyújtott a lakosságnak, a tehetősebbeknek (a „házi úszómedencét fűtőknek”) ugyanúgy jutott a szubvencióból, mint a szegénységben élőknek, azaz igen rosszul célzó állami támogatás valósult meg. Amikor pedig 2014-et követően a piaci lehetőségekhez képest magasabb lett a hatósági árszint, az arányaiban jobban terhelte azokat a szegény családokat, amelyeknek a büdzséjében nagyobb hányadot tesznek ki a lakhatási kiadások, mint a felső jövedelmi decilisekbe tartozóknál (noha az utóbbiak lakáskörülményei jellemzően sokkal jobbak).

Egészében véve az állami árszabályozás nyomán mostanra lecsökkent a magyar háztartások lakhatással kapcsolatos költségeinek aránya az összes kiadás között – erre hivatkozik a kormány, amikor szakmai és politikai kritikákkal szembesül.

Érdemes ehhez rápillantani az európai uniós adatokra. Az összes háztartási kiadáson belül a rezsiköltség egy tipikus fogyasztónál uniós átlagban mintegy 26 százalékot tesz ki; jellemzően ennél nagyobb az arány a tehetős északi országokban, ahol a klimatikus viszonyok miatt fajlagosan többet fordítanak fűtésre, világításra, továbbá a lakások is nagyobbak, valamint az adórendszer is más, mint a déli országokban. A kevésbé fejlett perem-térségekben a helyzet sajátos: nem mintha nagyobbak és jobban felszereltek lennének az ingatlanok, mégis arányában rendszerint sokkal több megy a jövedelemből a lakhatásra, mint az uniós átlag. Eleve alacsonyabb a jövedelmi szint. A rezsi kifizetése után kevesebb marad kultúrára, oktatásra, magánegészségügyre, tartós javak vásárlására. De ebben is vannak jelentős eltérések az országok között: a magyar adat némileg már elmarad az uniós átlagtól, miközben 2010-ben a lista tetején álltunk.

A magyar viszonyok érdemi megítéléséhez helyesebb a V4-es országok összevetésében még egyszer ránézni a kialakult helyzetre. A lakhatás, rezsi 22,7 százalékos magyar aránya némileg meghaladja a lengyel hányadot, de jelentősen elmarad a cseh és a szlovák értéktől: ezekben az országokban a családi jövedelem nagyobb hányadát fordítják a lakásra, így arányában kevesebb jut más célokra. Mire is? Lehetne poénkodni az alkohol, dohány, drog tételen, amelyben a cseh (8,4 százalék) vezeti az uniós rangsort, és az észt, luxemburgi után a magyar jön a családi kiadások 8 százalékával. Kétségtelen: amilyen arányban kevesebbet fordít az átlagmagyar a jövedelméből a lakására, éppen akkora százalékponttal többet áldoz alkoholra és dohányzásra.

Ám nem ez az itteni fő témánk: a háztartás-szociológusok mély elemzést adhatnának a térség és benne hazánk fogyasztási szerkezetéről meg a mögöttes életmódról, jövedelmi viszonyokról, van azonban itt egy olyan vonatkozás, amelynek stratégiai jellegét érdemes kiemelni.

A kelet-közép-európai térség az utóbbi három évtized bizonyos felzárkózása ellenére gazdasági fejlettségben és így jövedelmi szintben le van maradva az uniós átlagtól. Így viszont az olyan közös és fontos célok elérése, mint a zöld gazdaság, a klímavédelem fajlagosan nagyobb terhet helyez a mai generációkra az Elbától keletre, mint onnan nyugatra. Ezzel természetesen tisztában vannak az uniós intézmények, és a komoly nyugat-kelet jövedelmi transzfer célja és értelme részben az, hogy az új tagországok anyagi segítséget kapjanak a közös teendők elvégzéséhez. Ettől azonban az tény marad, hogy a környezetvédelmi költségek, a zöld adók beépítése sokkal nagyobb társadalmi áldozatvállalást feltételez, és így nagyobb társadalmi ellenállásba ütközik, mint a fejlettebb és gazdagabb Nyugaton (bár amint a francia sárga mellényesek mozgalma mutatja, ott is nehezen megy a jövőt szolgáló, de a jelent terhelő árarányok elfogadtatása).

A kormánypolitika a maga felvilágosító, mozgósító eszközeivel, meggyőzéssel és az átmenettel járó feladatok anyagi támogatásával-ösztönzésével elősegítheti a korszerűbb és egyben fenntarthatóbb rezsimre való átállást. Ám a politika gondolhatja azt is, hogy nem érdemes vállalni az átmenettel járó népszerűtlenséget, vagy legalábbis jobb lassítani a nyugati normák átvételének folyamatát.
Ez pedig a mi esetünk.

Ami választási fogásnak indult és valóban sikeresen bevált, fokozatosan bekerült a magyar iparpolitikába és általános gazdaságpolitikai gondolkodásba. Az első „rezsicsökkentést” a 2018-as választások előtt egy újabb követte, és a politikai rezsim öndefiníciójának lett része a rezsiharc.

A folyamat jól kiolvasható a lakossági rezsiügyekkel alaposan foglalkozó kutatásokból (Szép Tekla – Weiner Csaba: Még egyszer a lakossági hatósági energiaárakról. Egy hungarikum átfogó hatáselemzése. Közgazdasági Szemle, 2021. december.). A 2020-as  nemzeti energia- és klímaterv (NEKT) már fő célként nevezi meg a „rezsicsökkentés eredményeinek a fenntartását”, azaz a hatósági árak és az állami vállalati dominancia megőrzését. Ez azonban nem illeszkedik az EU többségi véleményéhez. Az Európai Bizottság a magyar energiastratégiai terv értékelésekor ezt észrevételezte is, elvárva az energetikai támogatások kivezetését.

A Nemzetközi Energiaügynökség egyik fő ajánlása szintén az volt, hogy szüntessék meg az adminisztratív végfelhasználói ár-rendszert. A magyar kormányválasz erre, valamint a kétségtelenül meglévő energiaszegénység mérséklésére: „megvédjük a rezsicsökkentést”.

A téma kutatói úgy látják, hogy a rezsicsökkentés mint politikai termék uniós szinten is meghatározza a kormány hozzáállását a stratégiai ügyekhez. Így például 2019-ben a magyar kormány – Lengyelországgal, Csehországgal és Észtországgal közösen – arra hivatkozva blokkolta az EU 2050-ig elérendő karbonsemlegességi célkitűzését, hogy ezzel a rezsicsökkentési program került volna veszélybe, és nem tudná megvédeni a lakosságot az áremelkedéstől.

Volt tehát egy ténylegesen meglévő komoly gond: annak időigényes és sok munkálkodást követelő feloldási erőfeszítései helyett tíz éve a könnyebbnek látszó halogatás felé mozdult el a magyar politikai gyakorlat, és mostanra abba ragadt bele. Mert a gond kétségtelenül fennállt akkor, és máig nem múlt el: nálunk (és általánosságban: a térségben) a háztartási energiára fordított családi kiadások nagy arányt tesznek ki az összes jövedelemből, és ezt az aránytalanságot mérsékelni kellene.

Ennek egyik módja a családi jövedelmi szint emelése, a másik az energiaárak csökkentése, míg a harmadik a háztartási eszközök és az ingatlanok energiahatékonyságának a javítása. Mindegyik módozat végső soron a gazdaság, a társadalom működésén múlik, de a kormányzatnak is vannak erős eszközei.

Az ezektől várható hatások érvényre jutási időtávja azonban nagyon különböző: azonnali és látványos hatást a hatósági árakon keresztül lehet elérni. Ez történt 2013-ban, és ez a taktikai lépés emelkedett később a stratégia szintjére. Így viszont a kiinduló gond nem szűnik meg, csak éppen áttevődik máshova: a továbbra is túlságosan energiaigényes magyar ingatlanvagyon, háztartási eszközpark nemzetgazdasági szinten terhet jelent, amely megjelenik az energiaimportban. Az ügynek különös fontosságot és aktualitást ad, hogy a gyenge magyar energiahatékonyság miatt nemcsak nagy a magyar kőolaj és földgáz importja, de annak regionális megoszlása is igen előnytelen: azok közé tartozunk, akik roppant mód függenek az orosz beszerzéstől.

Ezt a vonatkozást még érdemes lesz figyelemmel kísérnünk. De csak a közvetlen gazdasági folyamatoknál maradva: az emelkedő energiabeszerzési árak nyomán az állami vállalatok szektorában a magyar kormányzatnak növekvő szubvenciós kötelességei keletkeznek. Az explicit és a rejtett állami támogatások bekerülnek a költségvetési kiadások közé, miközben az államháztartási hiány amúgy is brutális mértéket ér el. Ha valami csoda folytán a mostani realitásokhoz igazítaná most a kormány a rezsitarifákat, az újabb hatalmas lökést adna a fogyasztói árak növekedésének. Itt már nem maradt jó megoldás.

A mostani nagy globális áremelkedési hullámban azonban egy darabig még lehet az a látszat, hogy milyen jól megvédi a magyar családokat a hatósági árrendszer a külső drágulás „begyűrűzésétől”. Vannak viszont történelmi tapasztalataink arról, hogy ez inkább hiú remény, semmint értelmes stratégia. 

Jól jönne 1,5 millió forint?

A Bank360.hu és az Mfor kalkulátora alapján az alábbi induló törlesztőkre számíthatsz a THM-plafon végéig, ha 1,5 millió forintra van szükséged 60 hónapra: a Raiffeisen Bank személyi kölcsöne 30 379 forintos törlesztőrészlettel lehet a tiéd. Az Erste Banknál 32 831 forint, a Cetelemnél pedig 33 556 forint a törlesztőrészlet. Más kölcsönt keresel? Ezzel a kalkulátorral összehasonlíthatod a bankok ajánlatait.