Nevetés közben olykor még a fejünket is hátrahajtva, majomszerű vigyorral villantjuk ki a fogainkat, pillanatokra még a beszédképességünket is elveszthetjük, s átmenetileg akár a huhogó majmokhoz hasonlíthatunk. És ahogy a fura hangok megerősítik a kötelékeket egy csapat főemlős között vagy egy farkasfalkában, úgy az embereknél a nevetéssel járó artikulálatlanság is segít kapcsolatot teremteni.
A nevetés az állatoknál evolúciós jelenség. A „játékosságot jelző” emlősnevetés mindig ártalmatlan interakciók után jön, ami azt a szándékot jelzi, hogy jó lenne folytatni a játékot. A csimpánzok, a patkányok, a kutyák is nevetnek, de még a delfinek is képesek rá.
Ugyanakkor a nevetés az emberi társas kapcsolatok lényeges jellemzője is. Nevetünk, ha szórakozunk, ha jól érezzük magunkat, de nevetünk zavarból, udvariasságból, idegességből és akár gúnyból is – mutat rá Adrienne Wood, a Virginiai Egyetem pszichológusa a The Conversationban írt cikkében, aki azt tanulmányozza, az emberek miképp használják a nevetést, hogy kapcsolatba lépjenek másokkal, vagy esetleg hogyan távolodjanak el egymástól.
Az embereknél ugyanis a nevetés szerepe kilépett az eredeti funkciójából, már nemcsak egyszerű játékjel, hanem számos társadalmi funkció is társul hozzá.
A nevetés kisimítja a társas kapcsolatainkat
A nevetést a humoristák „jóindulatú sértésnek” nevezik – ezek olyan helyzetek, amelyeket fenyegetés helyett a nevető személyek biztonságosnak és rendben lévőnek ítélnek meg.
A nevetés kiváló kifejezése annak, hogy a beszélgetést, vagy bármilyen kapcsolatteremtést játékosnak, ártalmatlannak és nem véresen komolynak gondoljunk.
Ám gyakran mégsem megbízható jele annak, hogy valaki tényleg jól érzi magát. Hiszen a kínos eszmecseréket, félreértéseket vagy gúnyos vicceket, azaz a kellemetlen pillanatokat is nevetéssel simíthatjuk el.
A kutató arra volt kíváncsi, hogy a nevetésre való hajlam olyan tulajdonság-e, amely minden embernél minden helyzetben egyformán működik-e, vagy attól függ, hogy kivel lépnek kapcsolatba. Egy vizsgálat során 10 idegennel beszélgettek egyénileg, s figyelték, hányszor nevették el magukat. Azt nézték, hogy az emberek mennyire gyakran nevetnek – legalábbis amikor idegenekkel beszélnek. Voltak, akik nevettek, mások nem, de nem volt erős hatása a beszélgető személynek erre.
A kutatás arra jutott, hogy azok, akik többet nevettek, kevésbé élvezték a beszélgetéseket.
Ugyanis, ha valaki eleve szereti az idegenekkel való társalgást, amiben jól érzi magát, kevésbé kell nevetéssel ellapogatnia a helyzetet. Tehát az idegenekkel való beszélgetéseinkben, amikor a partnerünket hasonlónak érezzük magunkhoz, a sok nevetés nem a vidámság vagy az élvezet jele. Valószínű azért, mert ilyenkor van valami közös a két emberben, ami a társadalmi kapcsolatok kulcsfontosságú összetevője, ahol nincs szükség felesleges nevetésre.
„Gyanítom, hogy az emberek olykor átveszik egymástól a nevetés metódusát, hogy befolyásoljanak olyan helyzeteket, amelyeknek az arcuk szerint semmi közük a beszélgetéshez” – mutat rá a pszichológus.
A nevetés üzenetet rejt
Mi, emberek fantasztikusan tudjuk uralni a hangunkat. Nemcsak beszélni tudunk, hanem a szavaink jelentését is megváltoztathatjuk a hangszínünkkel, vagy az erősségével, hangulatkeltő szavakkal, lélegzetvételeinkkel, esetleg orrhangok bevetésével. Például egy szívig hatoló „helló” lehet kacér, az erősen kiejtett „helló” fenyegetés, a magas, furcsa hangon mondott „helló” pedig félelmet keltő.
Mindez elgondolkodtató: lehet, hogy az emberek tudatosan változtatják meg a nevetésük hangszínét attól függően, hogy mit akarnak közölni. Végtére is, bár a nevetés bizonyos formái fékezhetetlennek tűnnek, a legtöbb hétköznapi kacagás némileg mégis a mi irányításunk alatt áll.
Sok tanulmány foglalkozik a nevetés különböző formáival, s bár nézőpontjaik és módszereik különböznek, abban egyetértenek, hogy a nevetésnek számos akusztikus formája van, és sokféle helyzetben fordul elő. A nevetés sokféle formájának kategorizálására a legnépszerűbb megközelítés az, hogy nevetés „valódi”, azaz pozitív állapotot tükröz? Vagy ez nem is a vidámság, inkább egyfajta káröröm eredménye?
Kutatónk nem elégedett meg ezekkel a megközelítésekkel. Mint írja, a nevetés kommunikatív viselkedés, és szerinte úgy kellene kategorizálni, hogy milyen hatással van a hallgatókra, nem pedig az alapján, hogy az illető hogyan érezte magát nevetés közben.
Kellemes, megnyugtató vagy fenyegető
„A nevetés kommunikatív jellegét szem előtt tartva a nevetést három alapvető társadalmi funkcióra bontottuk, mindezt a játékosság köntösében” – magyarázza Wood.
- Az első a „jutalom nevetés” – ez a legalapvetőbb, ami a nevetés szerepéhez kapcsolódik. Kellemes hallani és csinálni, amivel még élvezetesebbé válik egy jókedvű, játékos kommunikáció.
- A második a „hovatartozási nevetés” - az ártalmatlanság üzenetét közvetíti anélkül, hogy igazi örömet okozna, az emberek megnyugtatásra használják. Ez a leggyakoribb nevetés a mindennapi beszélgetésekben, az emberek ezzel jelölik meg a mondanivalóikat, nehogy félreértelmezzék a szándékaikat.
- A harmadik a „domináns nevetés” - ez feje tetejére állítja a komolytalan üzeneteket. Azzal, hogy kinevetünk valakit, azt jelzi, hogy nem érdemes komolyan vennünk.
A pszichológus csapatával még a nevetés akusztikus tulajdonságait is beazonosította, s azt tapasztalták, hogy az emberek megváltoztatják a nevetés hangját olyan beszélgetések során, amelyek a fenti három társadalmi feladatot hangsúlyozzák. Ezek a változtatások persze igen finomak, mert a kontextus – a helyzet, az emberek viszonya, a beszélgetés témája – sokat segít a nevetés jelentésének tisztázásában.
A kutató azonban leszögezi: nincs hamis nevetés. Minden nevetés valódi társadalmi funkciókat szolgál, és segít eligazodni az összetett társadalmi interakciókban. És mivel nevetés közben akár furcsán is ki tudunk nézni, a nevetés biztosítja, hogy senki ne vegye túl komolyan magát.
