Orbán Viktor múlt hét pénteki rádióinterjúja ismét a közbeszéd tárgyává tette a globális minimumadó kérdését. A kormányfő egyenesen a „munkahelygyilkos adóemelés” kifejezést használta a tervezetre, és azt mondta, „ha azt bevezetnék, és Magyarország ehhez hozzájárulna, az oda vezetne, hogy munkahelyek tízezrei szűnnének meg Magyarországon”. A kormányfő szerint „az adókérdés nemzeti hatáskörbe tartozik, minden országnak magának kell eldönteni, hogy milyen adórendszert működtetnek”. A miniszterelnök leszögezte:
„nem is járulunk hozzá, hogy Magyarországon bevezessék”.
De tényleg ilyen egyszerű, hogy a kormányzat vagy a parlament nemet mond, és kész?
Először is lássuk, mi az a globális minimumadó (global minimum corporate tax, GMCT)? Az OECD 2018-ban vetette fel azt az adózási alapelvet, hogy a multinacionális társaságok nyereségük után ott adózzanak, ahol azt ténylegesen megtermelik. Ez korábban viszonylag egyszerűen megoldható volt: a termék megtermelésének vagy a szolgáltatás nyújtásának helyén kivetették az adót.
„Ügyeskedők” már a korábbi időszakokban is voltak (sőt, vannak), akik a megtermelt nyereséget egy olyan helyen könyvelték el, ahol ténylegesen nem végeztek tevékenységet, csupán az adó minimalizálásának (vagy a tényleges tulajdonos személyének eltitkolásának) céljából egy adminisztrációs irodát tartottak fenn, például a hajókikötőben, a parton, ami angolul shore. Innen kapták nevüket az úgynevezett offshore cégek. (Talán kevesen tudják, de 1997 és 2005 között Magyarországon a tevékenységüket kizárólag külföldön végző vállalkozások kezdetben 3, majd 4 százalék társasági adót fizettek, miközben egy sima vállalkozást 18, majd 16 százalék társasági adó terhelt. Tehát hazánk ekkor egy offshore paradicsom volt.)
A technológiai fejlődés ezt az "Ott adózz, ahol a nyereséget megtermeled!" elvet meghaladta, és ma már nem egyértelmű, hogy egy digitális szolgáltatás, amit a globális techcégek (például a Google vagy a Facebook üzemeltetői) nyújtanak, esetében hol is keresendő a nyereség megtermelésének helye.
Módos András, az Ernst&Young nemzetközi tanácsadással foglalkozó partnere korábban szintén rámutatott:
„A globális technológiai cégek már tényleges jelenlét nélkül is képesek komoly bevételeket generálni, így pedig akár adózás nélkül is látványos jövedelemhez juthatnak.”
És bár Varga Judit igazságügyi miniszter nyomására a Facebook pár évvel ezelőtt befizetett 3,8 milliárd forint reklámadót, lássuk be, irracionális elképzelés, hogy az adófizetés miniszteri lobbi/nyomásgyakorlás és ne jogszabályi automatizmus következménye legyen!
Ezért vetődött fel a GMCT, vagyis egy globális szinten minimális, 15 százalékos nyereségadó ötlete, mely azt az alapelvet rögzíti, hogy a nyereség-átcsoportosítás és az adóoptimalizálás csökkentése érdekében a multinacionális nagyvállalatok globális szinten fizessenek ekkora adót. Az OECD-megállapodás 2021 végén jelent meg, a hozzá kapcsolódó EU-s irányelv tervezete pedig a rá következő napon.
Ehhez az OECD-megállapodáshoz egyébként Magyarország is csatlakozott, az uniós szabályozásra azonban eddig nem mondott igent. (Megjegyezzük, az irányelvtervezetet Lengyelország, Észtország, Málta és Svédország sem fogadta el.) Az Orbán-kormány álláspontja szerint egy annyira bonyolult szabályrendszerről van szó, hogy annak kitárgyalásához kevés az OECD által meghatározott idő. (Eredetileg 2023-tól lett volna hatályos a globális minimumadó.)
Két pillér
A GMCT két pillérből áll, mindkettő célja a multinacionális cégek nyereségének és nyereségadójának „elsimítása”.
Az első pillér szokott kisebb rivaldafényt kapni, pedig tipikusan egy extraprofitadóról van szó. Ennek értelmében
ha egy vállalatcsoport globális szinten, azaz a nemzetközi számviteli sztenderdek által összeállított konszolidált beszámolója szerint elért árbevétele meghaladja a 20 milliárd eurót és az árbevétel-arányos nyeresége a 10 százalékot, akkor az efölötti részre 20 százalékos extraprofitadót kell majd fizetnie.
Ezt az extraprofitadót elsődlegesen az anyavállalat országa szedhetné be, ha pedig ő nem él ezzel a jogával, akkor a leányvállalatok országaira szállna az adóztatás joga. Ezzel a más országokban megszerzett profit anyaország szabályai szerinti adóztatását kívánják elérni, vagyis kiegyenlíteni azokat az egyenlőtlenségeket, hogy a Föld túlsó pontján elért bevétel és profit adózatlanul vándorolhasson az anyavállalathoz. A cél tehát az, hogy a globálisan elismert 10 százalék árbevételarányos profit feletti nyereséget akár az anyavállalat, akár a leányvállalatok országában, de valahol megfizessék.
Gyakorlati példa:
A multicég globális szinten elér 1000 egység árbevételt, a profitja pedig 150 egység, tehát az árbevétel-arányos nyeresége 15 százalék. A 10 százalékos határ 100 egység, így az 50 egységnyi nyereségre 10 egységnyi extraprofitadót kell fizetnie. Ha az anyavállalat országa ezt nem kívánja beszedni, akkor a leányvállalatok országainak költségvetését gyarapíthatja ez a 10 egységnyi adó.
A GMCT második pillérje az, amit a köznyelv globális minimumadóként ismer, pedig idehaza az „extraprofit-adóztatásnak” a NER létrejötte óta már nemzeti hagyományai vannak. (Ami nem feltétlenül ördögtől való ötlet, ha az valóban az extraprofitot adóztatja, és azt nem kormányzati furkósbotként használják.) A második pillér célja
a „legalsóig tartó verseny” (race to the bottom) kiküszöbölése, vagyis annak felszámolása, hogy egyes országok pusztán alacsony nyereségadókulcsukkal vonzzák magukhoz a multinacionális nagyvállalatok kiszervezett részlegeit.
Ebben a versenyben Magyarország valóban jól áll, az általános, 9 százalékos társaságiadó-kulcs erős ütőkártya egy multinacionális nagyvállalat igazgatótanácsában az adótervezési igazgató kezében.
A javaslat azt mondja ki, hogy ha a multicég globálisan elért bevétele meghaladja a 750 millió eurót, de globálisan az effektív nyereségadó-terhelése nem éri el a 15 százalékot, akkor alkalmazni kell a szabályozást, hogy az elérje ezt a szintet. Nem véletlenül fogalmaztunk ilyen homályosan. A legtöbb kérdőjel ugyanis ebben a kérdésben merül fel. Először is: mi az effektív adókulcs? Röviden meg lehet(ne) válaszolni: a befizetett adó és az adóalap hányadosa. Na, itt van jó mélyen elhantolva az a bizonyos házőrző, mert ebben a kétismeretlenes képletben szó szerint ismeretlen mindkét tétel.
A globális vita ugyanis még nem tisztázta, mi is az adóalap, azaz milyen eltérések lesznek az egyes nemzeti adóztatásban használt adóalapok és a globális minimumadó alapja között. Abban nagyjából egyetértés van a résztvevő tagállamok között, hogy az adóalapban csökkentő tételként fognak szerepelni a jövedelemre vagy nyereségre kivetett adók.
Azonban egyelőre vita van arról is, hogy a fő szabály szerint bevétel alapján fizetendő, de bizonyos költségelemekkel csökkenthető magyar helyi iparűzési adó beszámítható lesz-e. Ugyancsak beszámíthatóak lesznek a specifikus tevékenységek jövedelemarányos adói, például az energiacégek különadói. Ám például a bankadót már mérlegfőösszeg-arányosan kell fizetni, így az – jelen állás szerint – nem lesz adóalap-csökkentő tétel.
A másik ismeretlen pedig a befizetett adó, ugyanis a fizetendő adót további lehetőségek csökkenthetik, melyek ugyancsak országonként eltérőek, sőt akár az adott ország jogrendjében is különböző jogcímek szerepelnek. Gondoljunk arra, idehaza például igénybe vehető fejlesztési adókedvezmény, növekedésiadó-hitel, de támogatási szerződés alapján rendelkezni is lehet a befizetett társasági adóról például látvány-csapatsport javára! A jelenlegi tervezet szerint azonban ilyen adókedvezmények miatti korrekcióra nem lesz lehetőség.
Gyakorlati példa:
Egy multinak X államban van a székhelye, ahol a társasági adó 20 százalék. Tevékenysége egy részét kiszervezi Y államba, ahol csak 10 százalék az adókulcs. Székhelyén 100 egység profit után fizet 20 egység adót, míg külföldi leányvállalata 500 egység profit után fizet 50 egység adót. Így globális szinten 600 egységnyi profit után 70 egység adót fizetett, vagyis az effektív adómérték 11,67 százalék. Ahhoz, hogy teljesíthesse globális adófizetési kötelezettségét, még 20 egységnyi adót kell fizetnie.
A javaslat hasonló az első pillérben leírtakhoz: fő szabály szerint az anyavállalat országa adóztathat, ha pedig ő nem kíván élni ezzel a lehetőséggel, akkor a leányvállalat országa élhet az úgynevezett domestic top-up tax (belföldi különbözeti adó) szerinti adóztatás lehetőségével, vagyis itt is érvényesül a "Vagy az anya-, vagy a leányvállalat országában, de valahol fizess adót!" elve. Sőt, ez a pillér vice versa is érvényesül: ha alacsonyabb az anyavállalat országának nyereségadókulcsa, mint a leányvállalat országaiban, akkor is érvényesíteni kell a GMCT szabályait.
Lényeges eleme lenne a második pillérnek a substance carve-out szabály. Ennek alapján egy tízéves átmeneti időszakban a bérköltségnek, valamint a tárgyi eszközök állományának egy meghatározott százaléka levonható lenne a GMCT alapjából. A tervek szerint ez az arány a bérköltségek esetében 10, a tárgyi eszközök esetében 8 százalékról indulna, és csökkenne 5 százalékra. Ez nyilvánvalóan azt kívánja elkerülni, hogy az új adófajta bevezetése „pénzügyi sokként” érje a multicégeket.
Igaza van-e Orbán Viktornak?
A miniszterelnök harcias ellenállása azt sugallja, a kormány álláspontja szerint a GMCT úgy, ahogy van, kukába való. A fent vázolt bizonytalanságok miatt valóban érdemes fenntartásokkal kezelni az új adófajtát, ám a kormányfő harcias ellenállása sokkal inkább tekinthető kommunikációs fogásnak, mint valós álláspontnak, már csak az első pillér extraprofitadó jellege miatt is, hiszen – mint már említettük – az Orbán-kormányok előszeretettel alkalmazták ezt az adótípust a fiskális nehézségek közepette.
Orbán Viktornak abban teljesen igaza van, hogy az adópolitika nemzeti hatáskör, de ezen a GMCT sem kíván változtatni. Ugyanakkor kismillió olyan adózási szabály van, amely szükségszerűen túlterjeszkedik a nemzeti hatáskörön, gondoljunk csak a kettős adóztatást kizáró egyezményekre, a hozzáadottérték-adó (Magyarországon az áfa) uniós szintű szabályozására, azaz a HÉA-irányelvre vagy a vámunióra! A GMCT bevezetése sem jelenti azt, hogy pisztolyt szorítanának a kormányfő fejéhez, „Márpedig tessék felemelni a társasági adót 15 százalékra!” felkiáltással. Sőt, a szabályozás elsősorban a multinacionális nagyvállalatok székhelye szerinti országoknak kedvez, ezzel párhuzamosan
az anyavállalatokra ró újabb adóterhet azáltal, hogy az offshore-nak minősülő, azaz alacsony adókulcsú országokból származó nyereséget adóztatja az anyavállalat országában.
Magyarán, egy autógyár vagy egy akkumulátorüzem magyarországi kft.-je továbbra is 9 százalék társasági adó fizetésére lesz kötelezett, szó sincs arról, hogy az adókülönbözetet a leányvállalatoknak kellene megfizetniük. Továbbmegyünk: ha az anyavállalat ország úgy dönt, hogy él a GMCT adta lehetőséggel, és kiveti a többletadót (akár az első pillér szerinti extraprofitadót, akár a második pillér szerinti különbözeti társasági adót) az anyavállalatra, mert az ő fiskális politikájának van szüksége a költségvetési bevételre, akkor a leányvállalatok országainak kormányai a fejükre is állhatnak, akkor sem élhetnek az adóbeszedés jogával, mert az csak második körben illet(het)i meg őket.
Így tehát a leányvállalatok saját gazdálkodását, bér- és humánerőforrás-politikáját, közvetlenül a legcsekélyebb mértékben sem érinti a globális minimumadó egyik pillére sem.
Hogy a kormányfő mégis miért vizionál magyarországi „munkahelyek tízezreinek” megszűnéséről, az egyelőre rejtély. Hiszen láttuk, az adóbeszedés csak lehetőség, nem kötelezettség. Az pedig,
hogy a magyar miniszterelnök csak és kizárólag az alacsony társaságiadó-kulcsot látja a versenyképesség alfájának és omegájának, épp a saját kormányzásának a kritikája, hiszen ez azt jelenti, hogy Magyarországon a munkaerő-felhasználás hatékonysága, a termelékenység, a technológiai fejlettség a versenyképességét tekintve elmarad
azoktól az elsősorban környező országoktól, amelyekkel versenyben vagyunk a munkahelyteremtő beruházások elcsábításáért.
Ugyanakkor az a felvetés jogos, hogy a GMCT globálisan adóemelést jelent. Az OECD az első pillérből nagyjából 125 milliárd, a második pillérből körülbelül 150 milliárd dollár többletbevételt vár a tagországokban. Vagyis azoknál a cégeknél, ahol a befektetők közlik, hogy mekkora osztalékot várnak el a befektetett tőkéjükért, keményen újra kell tervezni a multicégek költségvetését. Ez azonban már közvetett hatás és hazánknál sokkal inkább érinti például Bangladest. Mert azért náluk csak jobbak vagyunk, nem?
