Az 1850-es évek munkásmozgalmi apálya megmutatta, hogy a nemzeti keretek között folytatott harc a rövidebb munkanapért, a magasabb bérekért és a jobb munkafeltételekért csak nemzetközi összefogással tehető hatékonyabbá. Elsőként az angol és a francia szakszervezetek között szövődött tartós munkakapcsolat: az amerikai polgárháború (1861-1865) idején szolidaritási bizottságokat alakítottak Észak támogatására, az 1862-es londoni világkiállítás alkalmával egy nemzetközi munkásszervezet megalakításáról egyeztettek, az 1863 januárjában kitört oroszellenes lengyel felkelés idején szolidaritási gyűléseket tartottak a lengyelek támogatására. Angol, francia, német és lengyel munkások képviselői 1863. júliusi londoni tanácskozásukon nemzetközi munkáskongresszus összehívását kezdeményezték.
Ilyen előzmények után ült össze az angol Edward Beesley elnökletével 1864. szeptember 28-án a londoni St. Martin's Hallban az a nemzetközi munkásgyűlés, amelyet az angliai szakszervezetek és a párizsi proudhonista munkások vezetői készítettek elő. A tanácskozás munkájában részt vettek a Londonban élő német, olasz és más nemzetiségű munkások képviselői, továbbá az európai kispolgári és forradalmi demokrata emigráció vezető egyéniségei is. A gyűlés határozatot hozott a Nemzetközi Munkásszövetség, az Internacionálé megalapításáról, s ideiglenes bizottságot választott. Ennek lett tagja a német munkások képviseletében Karl Marx, az ő végső megfogalmazásában látott napvilágot a Nemzetközi Munkásszövetség Alapító Üzenete, valamint a Szövetség Ideiglenes Szervezeti Szabályzata. A két dokumentumot az időközben a Szövetség vezető szerveként Központi Tanáccsá alakult ideiglenes bizottság 1864. november 1-jén egyhangúlag fogadta el.
Az Alapító Üzenetben Marx utalt arra, hogy a szövetkezeti munka "bármely kiváló is elvben és bármily hasznos is a gyakorlatban", soha nem fogja felszabadítani a tömegeket, és nem fog érezhetően könnyíteni nyomorukon. Következtetése szerint a munkásosztálynak ahhoz, hogy gyökeresen változtatni tudjon helyzetén, a politikai hatalmat kell megragadnia. A megállapítás a brit szakszervezeti és szövetkezeti mozgalom, valamint a francia proudhonizmus kritikáját jelentette, mivel ezek elutasították a közvetlen politikai harcot. Marx a munkásság önfelszabadítását, politikai egyesülését szorgalmazta, amelynek ki kell terjednie a külpolitikai küzdelemre, így a munkásságot leginkább sújtó háborúk elleni fellépésre is. Az Alapító Üzenet megismételte a Kommunista Kiáltvány tételmondatát: "Világ proletárjai egyesüljetek!", átültetve az internacionalizmus eszméjét a gyakorlatba.
Az első Internacionálé alapszervezeteit a szekciók képezték, amelyek országonként vagy területenként föderációkba tömörültek. A föderációk küldöttei választották meg az évente megrendezett Kongresszuson a politikai irányító testület, a Központi Tanács (1866-tól Főtanács) tagjait. A Főtanács saját tagjai közül választotta meg a főtitkárt, illetve a levelező titkárokat, akik révén tartotta a kapcsolatot a föderációkkal. Az 1860-as évek végére az Internacionálénak már a legtöbb európai országban és Amerikában is voltak szekciói, 1869-ben Magyarországon Pesten, Pozsonyban és Temesváron működött szekció.
Az I. Internacionálé a 19. századi munkásmozgalom eltérő irányzatait tömörítette: az angliai tradeunionizmust és owenizmust, a franciaországi proudhonizmust és blanquizmust, a németországi marxizmust (Lassalle hívei elutasították a csatlakozást), az olaszországi és spanyolországi bakunyinizmust, valamint az olasz mazzinizmust. A különböző eszmei áramlatok időnként rendkívül éles vetélkedése rányomta bélyegét a működésre, az éves kongresszusokon rendre parázs vita folyt az aktuális kérdésekről, az elérendő célokról. E viták konklúziójaként az 1867-es lausanne-i kongresszus szögezte le: "A munkások társadalmi felszabadulása elképzelhetetlen politikai felszabadításuk nélkül". Kinyilvánították azt is, hogy a polgári demokratikus szabadságjogok teremthetik meg a feltételeket a nagy társadalmi átalakuláshoz, a gazdasági emancipációhoz. A későbbi kongresszusok pontosították, hogy mindehhez társadalmi tulajdonba kell venni a bányákat, a közlekedést, a villamosenergia-forrásokat és a kulcsiparágakat.
Az 1871-es Párizsi Kommün leverése után felerősödtek az európai munkásmozgalom és az Internacionálé elleni támadások, a Szövetségen belül is kiéleződött a küzdelem. Az 1872-es hágai kongresszus kizárta a szervezetből Bakunyint és követőit, majd az 1873-as genfi tanácskozás úgy döntött, hogy Amerikába teszik át az Internacionálé székhelyét. Itt működött 1876-ig, amikor a philadelphiai kongresszus kimondta a szervezet feloszlatását. Nem telt el azonban másfél évtized, s 1889-ben a II. Internacionáléval magasabb szinten, immáron önálló pártok összefogásaként folytatódott a munkásság nemzetközi együttműködése.
MTI
