A Balaton ingadozó vízszintjét már a rómaiak megpróbálták szabályozni. Sextus Aurelius Victor történetíró számolt be arról, hogy Galerius, a későbbi császár 293-ban a mai Fenékpusztánál vezető hadiút biztonsága érdekében hatalmas erdőket kiirtva ásatta ki a Sió-csatorna ősét, hogy a Pelso tó - azaz a Balaton - ingoványainak vizét a Dunába vezessék. Ez a népvándorlás korában eltűnt, a Sió völgye összefüggő mocsár maradt, a Balaton vizét levezető egyetlen folyó mellett több malom is működött.
1772 nyarán báró Sigrai Károly, Mária Terézia királyi biztosa bejárást végzett a Balaton mellékén és javaslatot tett a tó szabályozására, a környező mocsarak lecsapolására. A tervezet csak 1827-ben került az Országgyűlés elé, amikor a Sió délebbi részein már javában folytak a szabályozási munkálatok, ezek következtében a Balaton vízszintje egy méterrel apadt. Az 1830-as években nagy szárazság is beköszöntött, a leeresztés tervétől így elálltak.
A Balaton vízszintjének szabályozása az 1850-es években került ismét napirendre, a cél a Dunával való vízi összeköttetés megteremtése, a mocsarak lecsapolása révén új területek művelésbe vonása és az adriai vasútvonal vízkároktól való mentesítése volt (a töltéseket 1860-ban a tó magas vízállása megrongálta.) A munkálatok 1862-ben kezdődtek gróf Zichy Ferenc királyi biztos vezetése alatt, a Sió csatornázását a még hátralévő szakaszon, Ozorától a Balatonig végezték el.
A csatornán Siófokon Cathry Szaléz Ferenc svájci mérnök-vállalkozó fából készült vízleeresztő zsilipet épített, amelynek átbocsátó képessége 8-10 köbméter volt másodpercenként, az ünnepélyes átadásra 1863. október 25-én került sor. Ugyanebben az évben létesült a siófoki vasútállomás, megkezdődött a kikötő építése, s a település rohamos fejlődésnek indult.
A Sió csatorna hossza 120,8 km, Siófoknál ágazik ki a Balatonból, majd Ozoránál a Kapos folyóval egyesül, a Dunát a Gemenci-erdő mellett, az 1497,1-es folyamkilométernél éri el. A Balaton vize az 1871-től következő nedves, csapadékos években magasra duzzadt, a kis áteresztő képességű zsilipek nem tudták megakadályozni az áradást, 1891-ben még a balatonfüredi sétány is víz alá került, a siófoki zsilip pedig annyira megrongálódott, hogy összedőlésétől kellett tartani. A helyzet orvoslása érdekében még ebben az évben a régitől lefelé 165 méterre egy vastáblás betonzsilipet készítettek, amelynek teljesítménye már 50 köbméter/másodperc volt.
A csatorna medrének bővítése a múlt század első felében több szakaszban történt. A hajózsilipet 1947-ben adták át, ezek után akár 1200 tonnás uszályok is áthajózhattak itt, további bővítés és átépítés után 1976-ban avatták a ma is használatos zsilipkamrát és csatornarendszert, a Sió-csatorna dunai torkolatműve 1974-ben készült el. A folyó még nem hajózható egész évben, ehhez további négy vízlépcsőt kellene építeni, de ha egy-egy hajót leúsztatnak Siófoktól a Dunáig, sokkal kisebb mértékben kell megcsapolni a Balatont, mint amikor még nem létezett a torkolati mű.
Legutóbb 2007-ben újították föl a siófoki vízeresztő zsilip acélszerkezetű tábláit, a zsilip biztonságos működését ma már távvezérlésű elektro-hidraulikus rendszer biztosítja. A zsilip történetéhez számos "rekord" kapcsolódik: 1965-ben 1791 tómillimétert engedtek le a tóból, ez a Balaton víztömegének fele. A leghosszabb időszak, amikor nem történt vízeresztés a Sió-csatornába, 2000. április 30. és 2005. szeptember 1. között volt, sőt 2003-ban demonstratív céllal ideiglenesen le is hegesztették a Sió-zsilipet, mert a rendkívül alacsony vízállás miatt többször azzal vádolták a vízügyeseket, hogy "lecsapolják a Balatont".
MTI
