A magyar gazdaságpolitika a Laffer-görbe (//en.wikipedia.org/wiki/Laffer_curve), a reagan-i ihletésű kínálatoldali gazdaságpolitika (//en.wikipedia.org/wiki/Supply_side_economics) megszállottja. Mit jelent ez? Azt gondolják, hogy pusztán attól, hogy alacsonyra visszük le a személyi és vállalati adókulcsokat, és egykulcsos adót vezetünk be, akkor az olyan megugró gazdasági teljesítményre készteti az embereket, amely a gazdaság gyors fellendülését eredményezi, és az emiatt IDŐLEGESEN kieső adóbevételek ismét megugranak és magától kialakul a költségvetés egyensúlya. A lényeg ennyi, erre épül minden más.
Ez az elmélet talán elég lett volna a 90-es évek közepén arra, hogy nagyobb gazdasági növekedést érjünk el, ám mára - amikor egyrészt szinte egész Kelet-Európa hasonló modellt követ (tehát szó sincs arról, hogy valami forradalmi újítással versenyelőnyt érhetnénk el) , másrészt pedig az alkotmányos és jogi garanciák lerombolásával a kormányzat pont a saját gazdaságpolitikája ellen megy, és az esetlegesen képződő plusz növekedési potenciál a fogyasztói és befektetői bizalom hiánya miatt azonnal el is veszik - ez a gazdaságpolitika egyértelműen tévútnak tűnik.
Ha megfigyeljük a kormányzat ténykedését, végig ezen a vezérfonálon mozogtak. A választások után azonnal meg akarták emelni a költségvetési deficitet (á lá Reagan), hogy azzal robbantsák be a gazdasági növekedést, ami szerintük "önfinanszírozó", ezért nem is kell aggódni az időleges deficit miatt. Miután a görög válság és az EU szigora ezt nem tette lehetővé, ezért az új, egykulcsos SZJA-t és csökkentett nyereségadót ideiglenesen kivetendő szektoradókkal pótolták (persze az már akkor is sejthető volt, hogy ezek a szektoradók kb. annyira lesznek ideiglenesek, mint a hazánkban ideiglenesen tartózkodó szovjet csapatok gyerekkoromban). A kormányzat véleményem szerint azonban komolyan azt hitte, hogy az egykulcsos adó hatására megugró növekedésnek köszönhetően a szárnyaló adóbevételek mellett ezeket az adókat ki lehet majd vezetni.
A nagy hibájuk az volt, és ma is az, hogy nem értik, hogy az alacsony adókulcs mellett a magas növekedéshez a teljesség igénye nélkül még legalább szükséges a jogbiztonság, a gyors és hatékony jogorvoslat lehetősége (szemben a Magyarországon évekig elhúzódó perekkel), a minimálisra csökkentett bürokrácia, a kiszámíthatóság, stabilitás, az ebből következő fogyasztói és befektetői bizalom. Ezek híján azonban a magyar szupernövekedés álom marad, de láthatóan ezt a kormányzat még mindig nem értette meg.
Mi következik a jövőre nézvést a fentiekből?
Mivel az egykulcsos adó mindennek az alapja, ehhez a végsőkig ragaszkodni fognak, ennek feladása ugyanis az óriási magyar növekedésbe vetett hit feladását jelentené, s ha ez nem lenne, nem maradna semmi, elveszne a remény a féleurópai-félbalkáni gazdasági helyzetből való gyors kitörésre. Ugyancsak a fenti (tév)nézetből következik, hogy a kormányzat valószínűleg folyamatosan túl fogja becsülni a gazdasági növekedést és potenciális adóbevételeket, emiatt rákényszerül az ad-hoc adók kivetésére, amikor kiderül, hogy a költségvetés elcsúszóban van. Az adóztatás középpontjában pedig nem a munka jellegű, hanem minden más jövedelem kerül: tranzakciók, fogyasztás, végső esetben a vagyon. Emiatt egyáltalán nem meglepő a pénzügyi tranzakciós adó kivetése, ahogy nem lenne meglepő az ÁFA-kulcs további emelése, jövedéki adók, esetleg szelektív ingatlanadó behajtása.
A magyar gazdaságpolitika tehát egyáltalán nem kiszámíthatatlan, hanem nagyon is logikus rendszerben mozog. A probléma csupán annyi, hogy az alapvetés, az elmélet, amire az egész épül, valószínűleg téves.
