Ha létezne az elméleti gazdasági növekedés fogalma, akkor Magyarország a világ egyik vezető hatalma lenne. Az elmúlt hónapokban többen megfogalmazták már, hogy miért tart ott a magyar gazdaság, ahol, és hogyan lehetne ebből kilábalni. Születtek alternatív kormányprogramok adócsökkentésről, járulékcsökkentésről, befektetésösztönzésről, de a politika igazán egyik mellé sem állt oda.
A közgazdászok elhárítják a felelősséget: "Mi megtettük a dolgunkat, kidolgoztuk a programot, innentől nem rajtunk múlik a megvalósítás". A politikai pártok pedig jórészt "udvari" szakembereikkel íratják meg programjukat, az ismeretlen neveknek kicsi az esélyük arra, hogy bármi is megvalósuljon elképzelésükből.
Örülni kéne annak, hogy ennyi tehetséges gazdasági szakembere van az országnak, igazán nem lenne nagy erőfeszítés ezeket az embereket egy asztal köré ültetni, hogy közösen dolgozzanak ki egy olyan programot, amit a kormány is felvállal, és teljes mellszélességgel kiáll mellette. Vannak közös pontok az eddig született javaslatokban, ezért nem lenne lehetetlen összefésülni ezeket és egy olyan tervet letenni az asztalra, amivel többé-kevésbé mindenki egyetért.
Fennáll a veszélye, hogy a különböző pártállású közgazdászok nem tudnának megegyezni egy közös programban, de egy próbát azért megérne. Ha pedig ne adj’ Isten megszületne egy ilyen közös terv, akkor a kormánynak is vállalnia kéne, hogy nem csak a népszerű intézkedéseket hajtja végre belőle. Ha mondjuk húszból húsz szakember azt mondja, hogy csökkenteni kell a kiadásokat, akkor ott már nem egy-két ember víziójáról van szó.
A politikusoknak nem kötelességük mindenhez érteni, az viszont nem ártana, ha meghallgatnák azoknak az embereknek a véleményét, akik értenek egy-egy szakterülethez, nem pedig elengedni a fülük mellett a megoldási javaslatokat.
És hogy a végén visszatérjünk kicsit a focihoz: ahogy egy csapat sem futhat ki taktika nélkül a pályára, a magyar gazdaság sem sokáig vegetálhat érdemi program nélkül.
Beke Károly
