Én ezt nem is gondoltam volna. Alapjában véve konfliktuskerülő ember vagyok, nem rendelkezem túlságosan széles vállal, kiabálni ritkán szoktam, meg amúgy sem hiszem, hogy a hangomtól lehullnának a Körút fáiról a levelek. Ezért is lepődtem meg, mikor nem is olyan rég sikerült meghátrálásra kényszerítenem a Nagyon Komoly Külföldi Tulajdonú Bankot.
A történet ott kezdődik, hogy a múltkor meglehetősen nyomasztó élményben volt részem, mivel elveszett kártyám pótlásához gyakorlatilag csak ujjlenyomatot nem kért a kedves banki alkalmazott. Miután kidühöngtem magam, arra gondoltam reménykedve, hogy ez nem általános, talán csak egy túlbuzgó alkalmazottba futottam bele, aki ráadásul új is volt, és így próbált bizonyítani. El is felejtettem volna az ügyet, ha nincs szükségem a napokban a bank egy másik szolgáltatására, az úgynevezett Internetkártyára.
Ez egy olyan virtuális kártya a hozzá tartozó alszámlával együtt, ami csak azoknak az ügyfeleknek jár, akik elektronikus számlaszerződést kötnek. Tehát nekem. Mikor a kártyák elvesztését észrevettem, mindkettőt letiltottam. Az új igényléskor arra gondoltam, hogy automatikusan küldik majd a webes vásárlásokhoz használható lapocskát is. Nem így lett, de ez végülis belátható: csak akkor jár, ami jár, ha kéred. Az, hogy fizetsz érte, nem számít. Logikus.
Kértem hát. A probléma telefonon előadva, a kenetteljes ügyintéző csak nagyon finom, de mégis kioktató hangnemben kérdezi, ha úgyis netbankos vagyok, miért nem rendelem meg ott, a neten. Elfogadom, jót akar, a hangnem meg nem érdekel, ő baja, én nem húzom fel magam. Belépek az internetbankba. Érthető menüpontok, meg is lepődöm, haladok egyre beljebb, már csak az utolsó kérdésre kell válaszolnom, hogy bankfiókban veszem-e át, vagy postán küldjék el? Gondoltam rendes leszek, spórolok nekik egy kis munkát, itt van a fiók a közelben, majd leszaladok érte.
Nos, két hét után kezdett gyanús lenni a dolog. Kártya sehol, üzenet sehol, se a fantasztikus netbanki levelezésben, sem sms-ben, de még egy kőkorszaki postai levél sem érkezett. Újabb telefon az ügyfélszolgálatra, hogy mi van már? Hát az van, hogy valószínűleg kész a kártya, és valószínűleg el is jutott az általam megjelölt bankfiókba, de nem biztos. Ez úgy van - mondja a korábbi kioktatóshoz erősen hasonlító hangsúlyozással az újabb ügyintéző -, hogy ha a fiókba kérem a kártyát, akkor kábé egy hét után érdemes minden nap benéznem hozzájuk, "nem-e megjött-e" (Magyarország, 2008.). Csodálkozó hebegésemre még azt is elpöttyinti emberem, hogy szerinte rosszul döntöttem, mert ha postán kérem a cuccot, akkor ingyen van, de ha én vagyok olyan rendi, hogy beugrok érte - mint kiderült naponta többször is - akkor viszont 2000 forintot kell kicsengetnem.
Na, ezen a ponton nem tudtam, hogy nevessek, vagy sírjak. Nem azért, mert ugye maga a szituáció bizarr, hanem mert korábban nekem senki sem mondta, hogy a jófejségem kétezerbe' fog fájni. Visszatérve a netbanki oldalra, ott erre vonatkozóan semmilyen jelzés sincs. Van ugyan egy link, ami a pénzintézet honlapjára mutat, de ott sem a kondíciókat lehet látni, hanem örülhetek, mert überkirály terméket készülök épp választani. Annál a menüpontnál sincs semmilyen utalás a pluszköltségre, ahol eldönthetem, hogy várom a levelet, vagy személyesen vizitálok.
Nem szoktam ilyet, nem hiszek benne, de most felemeltem a hangomat. Mikor előálltam azzal, hogy én most, így, névvel, címmel telefonon keresztül panaszt teszek, ha pedig nem lesz nyoma, megyek a fogyasztóvédőkhöz, meg a PSZÁF-hoz, az ügyintézői hang kioktatóról sértődöttre váltott. Igazából arra gondoltam, ezt már utólag elárulhatom, hogy a panaszt majd elutasítják, a haragom elszáll, megy a fene aztán akármilyen hivatalba is.
Két nap múlva csörög a mobilom, szigorú, számonkérő hang, elhadart bemutatkozás után a kérdés nekem szegeződött: akkor most mi lesz vele? Kérdeztem, mivel. Hát a kártyával. Eltelt egy jó 20 másodperc, mire rájöttem mit akar ez a kedves hölgy a vonal túlsó felén. Kérdésemre, hogy akkor ezek szerint elfogadták a panaszom, vagy mi van, jött a válasz, hogy ez most mindegy, a kérdés sokkal inkább az, hogy bemegyek, vagy küldjék ki? Ismét csönd a részemről, mire a hang szárazon közli: a kétezret sem kell megfizetni, ha bejön.
Elvesztettem a fonalat. A panasz mindegy, ami kétezer, az nem kétezer, ha bemegyek, mintha ott se lennék, nem értem. A hölgy sóhajtva kezdte: a kétezer forint benne van a kondíciós listában, amit valami almenü alpontjában megtalálhattam volna, ha keresem (ja, tényleg), de most már mindegy, megpanaszoltam, ők balhét nem akarnak, nem kell fizetnem se, csak mi legyen? Mivel ezek után már féltem a közelükbe menni, meg amúgy sem a kétezer forinttal, hanem a hülye rendszerrel volt bajom, inkább a postát választottam.
Munkából hazafelé az jutott eszembe, hogy vajon, ha a közmondásosan rigorózus bankszektorban valaminek van ára és mégsincs, akkor ha beugrom a szupermarketbe, és nemtetszésemet fejezem ki a magas tejfölárak miatt, vajon kapok-e kedvezményt?
L. Nagy Gábor
