Az évszázad befektetése

Eléggé egyértelműnek tűnik, hogy az elmúlt évtizedekben felhalmozott fejlett világbeli magán és állami adósságok (ne feledjük, hogy az előbbiek egy része átalakulhat utóbbivá, például bankok adósságaiból gyakran államadósság lesz) mértéke olyan nagy, hogy reálértelemben szinte biztos, hogy nem visszafizethetőek. Marad tehát a csőd vagy elinflálás, és mint tudjuk az elinflálás (hacsak nem válik belőle hiperinfláció) sokkal egyszerűbb, emészthetőbb megoldás. Valószínűleg a fejlett államok sem tudnak mást kezdeni adósságaikkal, a megoldás egyértelmű: habár nominálisan vissza fogják fizetni azt, de reálértelemben nem. Tehát vissza fogják kapni a befektetők 100 év múlva a 100 fontot, de abból valószínűleg akkor már csak egy fél zsemlét fognak tudni venni.

A fejlett országok számára az inflációgeneráláson kívül nincs más út. Márpedig ha valaki 100 éves kötvényt vesz mondjuk 3%-os hozam mellett és a következő évek átlagos inflációja 4-5-6% lesz, akkor folyamatosan fogja elveszíteni a pénzét. Ha meg nem tudnak inflációt generálni az államok, akkor kénytelenek lesznek csődöt jelenteni az adósságon, mert akkor nominálisan is visszafizethetetlen. A kötvénytulajdonosok tehát sehogy sem fognak jól járni: vagy egyben buknak nagyot (mint a görög kötvényesek), vagy apránként. Aki ilyen környezetben fejlett országok állampapírjait megveszi az biztos veszteségre ítéli magát. Úgy vélem, hogy hosszabb távú befektetők számára ennél minden jobb: ingatlan, termőföld, részvény, szinte bármi. Aki ilyen kötvényt vesz az meg is érdemli a sorsát. Lehet, hogy rövidebb távon nem jár rosszul, de hogy hosszabb távon bukik, az majdnem bizonyos (ha szabad ilyet mondani egyáltalán a befektetések világában).

Intő példa lehet(ne) a brit consol tulajdonosok története. Angliában már a napóleoni háborúk idején is volt állampapírkibocsátás, ezek jellemzően örökjáradékkötvények voltak: csak kamatot fizettek, de le nem jártak soha. Hozamuk a stabil aranystandard idején (gyakorlatilag zéró infláció!!!) 2-3-4% volt, és sok gazdag család ebben tartotta tőkéjét, a hozamból élték világukat. Amíg nem volt infláció, ezzel nem is volt semmi baj, azonban a II. világháború után akkora államadósság alakult ki, hogy infláció nélkül kezelhetetlen volt (az USA-ban is!). A II.világháború után kezdődött tehát az igazi probléma, elindult az elinflálás, és például az 1932-es 3,5%-os brit örökjáradékkötvények árfolyama 100 fontról 30 fontra esett, miközben 100 font vásárlóértéke is kb. az ötödére csökkent. Azaz, aki 100 fontos befektetett, annak 40 évvel később nagyjából 6 fontnyi vagyona maradt reálértékben, ami éves 8,5%-os veszteségnek felelt meg. Ha a mai napig megtartotta a kötvényét, akkor (mivel a kötvényhozamok historikus mélyponton vannak jelenleg, tehát a consol-ok ára felment, de az infláció tovább erodálta őket) vagyona 98%-át bukta el 1932-höz képest, ami éves 5% reálveszteségnek felel meg.

Az új 100 éves és örökjáradékkötvények vásárlóira is ugyanez fog várni, mert a papírpénz inflálható, és ha inflálható - pláne hogy muszáj is lesz - biztosak lehetünk benne, hogy el is fogják inflálni...