A városházi urak eredeti elképzelése az volt, hogy az öt pesti mellé két budai csarnokot nyitnak – ám ez utóbbiakból végül csak egy épült föl. Ez a Bomba, azaz a mai Batthyány téren kapott helyet. Nevét a placcról nyerte – ám mielőtt valaki úgy gondolná, a nomen est omen jegyében ez tuti üzletnek bizonyult, téved.
A fedett piac csak kornyadozott. Ami nem is nagy csoda, hiszen a Vár aljában, egy rosszul megközelíthető helyre rakták. Sem az árusok, sem a vevők nem kedvelték, s ez meg is látszott rajta. A környékbeliek rendszeresen panaszkodtak az avítt zöldségek miatt, a kofák pedig azért morgolódtak, mert szinte minden rájuk rohadt.
A bolt annyira nem ment, hogy a húszas évek végén be akarták zárni, s egy tornapályát kívántak létrehozni a tetők alatt. A második világháborúban több belövést kapott, tetőszerkezete megsérült, az ötvenes-hatvanas években üresen állt, egy részét raktárnak használták, míg végül egy nagy élelmiszer áruházat csináltak belőle. Forgalma akkor lendült föl igazán, amikor elkészült a metrómegállóval kombinált HÉV és villamos átszállóhely.
A pesti Nagycsarnok amúgy kétmillió korabeli koronába került, s a városatyák úgy vélték, ezzel és öt társával örök időkre megoldották a vásárok problémáját. Ám 1910-re már kicsinek bizonyultak a terek, s a kofák ismét a Duna-partra kezdtek kiszorulni. Ekkor határozták el a Nagyvásártelep építését – ám arra a háború és az azt követő politikai és pénzügyi összeomlás miatt csak a harmincas években került sor.
S zárásként még egy adalék a csarnokok pénzügyi helyzetéről: egy, a hetvenes években megjelent könyv szerint az éves tiszta jövedelem a befektetett pénz 3,73 százaléka volt, ám a kölcsön kamata 4,75 százalékot tett ki. Azaz évente úgy százezer koronát fizetett rá Budapest a boltra – természetesen az adófizetők pénzéből.
Lázin Miklós András
Menedzsment Fórum
