Kevés mai cukrász tudna megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyeket a közönség XIX. századi elődeikkel szemben támasztott. Az egykori ínyesmestereknek ugyanis töltött és töltetlen édességet, kandírozott gyümölcsöt, befőttet, gyümölcslevet, szörpöket, ostyát, marcipánt, likőrt és karácsonyfadíszt épp úgy elő kellett állítaniuk, mint húsvéti figurákat, pudingot vagy szaloncukrot.
Utóbbi papírját külön géppel rojtozták a precíz boltosok. Ezen árucikk egyébként nagyon népszerű volt már a XIX. század végén is: a mai Szentkirályi utcában lévő, jelenleg is álló, igaz, más célokat szolgáló Stühmer Cukorka és Csokoládé Gyár az ünnepek előtt három-ötszáz tonnát értékesített belőle.
Italozó életmód
Egy 1603-as magyarországi, hetedhét határra szóló egy hetes esküvőn a vendégsereg 650 akó bort és 295 akó sört eregetett le a torkán. Jó tudni, egy magyar akó 53,72 litert jelent: azaz néhány nap alatt mindösszesen 50.765,4 liter szeszes ital fogyott el. Hogy ez a szörnyű mennyiség hány emberre jutott, arról nem szól a fáma, ám annyi bizonyos, a meghívottak vidám hangulatban ünnepelhették a frigyet. Eleink a vizek kétes minőségére hivatkozva reggelente ürmöst, ebédhez és vacsorához nehéz, fűszeres zamatú borokat iddogáltak.
S ha már a bódító jellegű termékeknél járunk, mindenképp ide kívánkozik, miként próbálták elejét venni a rómaiak gyermekeik alkoholizmusának. A patríciusok néhány rabszolgát teljesen leitattak, majd megmutatták porontyaiknak, miként viselkednek és hogyan gondolkodnak a teljességgel elállatiasodott, a józan észt mellőző emberek. Az eljárás állítólag egész jól bevált.
A konyharend és tisztaság egyébként nem volt túlzott erőssége a középkor emberének. Tömegével szólnak feljegyzések gondolkodó nagyjaink azon intézkedéseiről, amelyekkel higéniára óhajtják szoktatni az élelmezésben dolgozó szolgálókat.
A legnagyobb gondot a főzéshez felhasznált víz jelentette, mert a kutak döntő többsége csapnivaló minőségű anyagot szolgáltatott. A ciszternákban pangó esővíz ugyancsak nem lehetett túl vonzó a kortársaknak - ha belegondolunk, hogy a középkori régészek egyik legnagyobb kincsesbányáinak pontosan ezek a tározók számítanak, rögvest megértjük az idegenkedés okát. Az udvarházak, várak, erődített pontok elhelyezkedését döntő módon befolyásolta egy-egy bő forrás közelsége. Ugyancsak sok gondot okozott a mosogatás: ezt leginkább homokkal és forró vízzel végezték.
Visszakanyarodva az italokra, érdemesnek tartjuk elmondani, hogy mai fővárosunk területén hajdanán remek borok teremtek, ám az 1878-as filoxérajárvány - kiegészítve a városrendezéssel - megadta a kegyelemdöfést ennek az iparágnak. A Duna bal partján élő polgárok csak farsangkor és nyáron ittak sört – amely egyébként a szegényebb emberek kissé lebecsült itala volt.
Tilos a kárpitra piszkítani!
Jedlik Ányos „elmeszüleményeinek” többsége közismert, ám azt már kevesebben tudják, hogy a jeles férfiúban tisztelhetjük a hazai ipari szódagyártás atyját is: Jedlik 1841-ben mutatta be azt a gépét, amely a ma is népszerű terméket előállította.
Az első, a maiakra hasonlító tányérok az 1450-es években jelentek meg - addig mindenki a közös lábasba nyúlkált, s kézzel fogyasztotta el azt, amihez hozzájutott a nagy tülekedésben. Egy középkori angol illemkódex tíz pontba szedte, miként kell viselkednie egy magára adó úriembernek. S bár a teljes lista ma is sokaknak elkélne, mi csak három, még szalon- és nyomdaképes kitételt idézünk belőle.
Az egyik arról értekezik, hogy a lerágott csontokat tilos egymáshoz vagdalni, míg a másik szerint a testünkben felgyülemlett folyadékot nem a többiek szeme láttára kell a sarokba, rosszabb esetben a falikárpitra kiereszteni. A harmadik a felszolgálólányokat veszi védelmébe, s arra buzdítja a nagyérdeműt, hogy udvarlási, horribile dictu szexuális szokásaikat ne ebéd közben csiszolgassák. A többi hét pontot olvasóink fantáziájára bízzuk...
(Folytatjuk)
Lázin Miklós András
Menedzsment Fórum
