![](http://outside.mfor.hu/mfor/images/etterem080523_170.jpg)
Lopótökből jót
Gusztus dolga – valahol kidobják, valahol pedig megeszik a lopótök belét. Igaz, az itthon és külföldön borfejtéshez használt edények nem mindig ugyan annak a növénynek a termései, lévén, van köztük emésztésre alkalmatlan, illetve mérsékelten és gond nélkül fogyasztható is. Receptünk az utóbbira alapoz.
Egy középkori leírás sütemény készítéséhez javasolja felhasználni e "gyümölcs" húsát – s hogy az eredmény milyen lehet, arról bárki személyesen meggyőződhet, ha a két ünnep között (illetve bármikor) elkészíti e finomságot. A töltelékhez be kell szerezni harminc dekagrammnyi lopótök belet, negyed kilogramm disznóhúst, ugyan ennyi parmezánsajtot, másfél deciliter tejet, négy tikmonyt (tojás) tíz deka cukrot, egy meglehetős evőkanál fahéjat és gyömbért, valamint ici-pici sót és a sárgításhoz kurkumát.
Az ehető lopótök fiatal termését éles késsel meghámozzuk, a magot és azt körülvevő szivacsos belső részt kikaparjuk. A lopótököt és a disznóhúst kockára vágjuk, külön-külön puhára főzzük, majd szitára téve lecsöpögtetjük.
Ha kissé kihűlt, a tököt puhára törjük, a húst pedig egészen apróra vagdaljuk. A sajtot lereszeljük, a fűszereket a tojásokban és a tejben gondosan eldolgozzuk. Alaposan összekeverjük az összes hozzávalót, és egy tűzálló edénybe töltjük.
A tölteléket befedjük egy linzertészta-ráccsal. Körülbelül háromnegyed órán át sütjük egy csaknem kétszáz Celsius fokos sütőben. A vállalkozó szelleműeknek két jó tanáccsal is szolgálunk: a tölteléknek nem szabad túl puhának maradnia, de a felszíne se lehet túl sötétre sütve. Másodikként pedig azt javasoljuk, a fűszerek mennyiségét mindenki magának, saját tapasztalata és gyomrának teherbírása szerint állítsa be, különben gusztusa szerint kellemetlen – erősebb gyomrúak kellemes – meglepetésekben részesülhetnek.
Sulyomcukor
Vélhetően sokan – a szabad vizek kedvelői mindenképp – ismerik a fürdőzők életét megkeserítő sulymot. A növény tüskés, furcsa alakú termését ősztől-tavaszig a folyók mentén, mocsaras területeken régen rendszeresen gyűjtötték, míg ma már csak az igazi ínyencek érdeklődnek iránta. (E sorok írója emlékszik rá, hogy fehérgyarmati piacon még a nyolcvanas években is árulták e finomságot az öregasszonyok.)
A mocsarakkal, tókákkal körülvett településeken döntően az asszonyok szedték, majd otthon megfőzték, kiszárították, s úgy kínálták eladásra.
A Tisza mellékén egész családoknak biztosított megélhetést e vízi növény, amelyet eleink istennyila, suly, szamár tövis, tiszavirág, vad mandula, vízi dió, vízi gesztenye néven is emlegették. A sulymot két-három méter hosszú, leginkább péklapátra hasonlító eszközzel gyűjtötték, amelynek a végén rossz bundadarab kapott helyet. De alkalmazták a csónakos módszert is: ilyenkor vásznakat kötöttek a teknő után, a szövetbe ragadt példányokat pedig késekkel kaparták le. Ehető nyersen, főzve és sütve is. Megőrölve jó süteménybe cukor helyett. S még egy adat, amely nélkül képtelenség értékén kezelni e mostohán elfeledett növényt: a régészek a sulymot tekintik a bronzkor burgonyájának. Ősi elődeink ugyanis annyit ettek belőle, hogy egyes, a múlt ködébe vesző élőhelyeken méter vastagon találhatóak maradványai.
(Folytatjuk)
Lázin Miklós András