Érdekes és elgondolkodtató adatokra lelhet az ember a régi statisztikai kiadványokat böngészve. Kezdjük rögvest például a főváros lélekszámának alakulásával: e szerint 1720-ban 12.200-an, 1810-ben 60.259-en, 1831-ben pedig már 102.702-en laktak a régi (1951-es megnagyobbítása előtti) főváros területén. A szédületes beáramlás az ezt követő években sem tört meg: 178.062 (1851), 280 ezer (1869), 370 ezer (1880), 506 ezer (1890), 733 ezer (1900), 880 ezer (1910), 991 ezer (1917) polgár zsúfolódott össze 19.444,28 hektáron. (Az erősebb idegzetű olvasók kedvéért és a rovat hagyományai okán átszámoltuk az adatokat: ez 33.695 kataszteri holdat és 1.104 négyszögölt jelent, vagy SI mértékrendszerben 194,4428 négyzetkilométert.)
Korántsem mellékesen érdemes közbeszúrni: 1869-ben 9.873, 1880-ban 10.216, 1890-ben 14.147, míg 1900-ban 16.484 kackiás bajuszú huszár és daliás kinézetű baka szolgált csak Budapesten. Azt, hogy a Magyar Honvédség jelenlegi létszáma mennyi, jobb nem firtatni – lévén, az összehasonlítás reánk/korunkra nézve roppant szomorúan (helyesebben inkább gyalázatosan) ütne ki.
Eleink sokkal huncutabb népség volt, mint ma élő leszármazottaik. Ha ebben valaki kételkednék, javasoljuk, keressen és vegyen kezébe olyan könyveket, mely a főváros hajdani erkölcsi viszonyait taglalják. Hogy mást ne mondjunk, a pedofília intézményesített jelenség volt, amelyen csak csekély kevesek botránkoztak meg. Mindezt úgy hívták: cselédsors. A vidékről fölkerülő bakfis lányokat már a pályaudvarok környékén igyekeztek levadászni a rájuk szakosodott bűnözők, s teljesen természetesnek vették, hogy a mégis munkát talált keveseket éhbérért dolgoztassák. Mindezen túl az alkalmazó család férfitagjai gyakorta szabad szexuális prédaként tekintettek a védtelen teremtésekre.
A bűnt 1881-ben 620, 1890-ben 913, 1900-ban 1.676, 1910-ben pedig 2.222 utcai rendőr igyekezett üldözni. A századforduló előtt tíz esztendővel harminckettő, 1900-ban hetvenhat míg 1910-ben 188 gyilkosság történt. (Ebben a számban benne foglaltatnak a gyermekáldozatok is.) A hajdani szervek tekintélyét érzékelteti, hogy ugyan ezekben az években a hatóság elleni erőszak nagyon alacsony volt: 100, 123 és 162 esetet jegyeztek föl a statisztikusok. (Mint a hadsereg esetében, itt sincs értelme az összehasonlításnak, mert csak sírni tudnánk az eredmény láttán.)
Hasi hagymáz 1882-ben 1.120, 1890-ben 762, 1900-ban 364, míg 1910-ben 961 embert gyötört. 1882 és 1890 között 3.412 polgár kapott egyiptomi szembajt, a következő tíz éves dekádban pedig 7.641-en. Ugyan ezen idő alatt a roncsoló toroklob 8.812 és 15.297 elődünket kergette az orvosok karjai közé. De pusztított akkoriban még egyebek mellett a lépfene, a fültőmirigylob, a kiütéses hagymáz és az ázsiai kolera is.
Zárásként pedig nézzük meg, mennyien látogattak a Magyar nemzeti Múzeumba: 1875-ben 78.158, 1880-ban 307.763, 1890-ben 311.698, 1900-ban 417.759 míg 1910-ben 564.336 polgár kereste föl az intézményt. Vajon ma mennyien mehetnek esztendőnként az ódon falak közé?
(Folytatjuk)
Lázin Miklós András
