Mármint örülni. Valaminek. Magunknak, úgy közösen, egy országként - hogy van egy csapatunk, ami valahol egy kicsit mindannyiunké.
Ha belegondolok, iszonyúan szánalmas, hogy 1986 óta minden nagyobb, térségbeli állam, a legszakadtabb, leglúzerebb, leglesajnáltabb ország is képes volt legalább egyszer egy olyan focicsapatot szülni, amely kijutott egy Eb-re vagy vb-re - minket kivéve. (Meg a szlovákokat, de nekik legalább ott van a gazdasági csoda.) Meg egy-két olyan futballistát, akit azért megjegyzett a világ: a horvátoknak volt egy Sukerük, a románoknak egy Hagijuk, a bolgároknak egy Sztojcskovuk, a szerbeknek egy Szavicsevicsük, a cseheknek egy Poborskyjuk, az osztrákoknak egy Toni Polsterük, aki akkor is vidáman kötögette gatyamadzagját a kezdőkörben, ha éppen egy-nullra ment ellenük Feröer-szigetek.
Nekünk meg volt egy rakás talentumunk, akik nagy ígéretnek indultak - aztán annyiban is maradt a dolog. Mint például a bongyor, fekete hajú, európai szinten is kimagaslóan tehetséges fradista srác, akit anno azért köptek le egy edzésen anyaegyesületében, mert túl szorgalmasan futotta a bemelegítő köröket…
És akiből amúgy nem azért nem lett világsztár, mert rosszabb volt a génállománya, mint mondjuk Sztojcskové, hanem azért, mert felemésztette a közeg. Mint ahogy a magyar válogatott sem azért bukott el minden Eb- és vb-selejtezőt az 1986-os mexikói vb óta, mert génhibás kreténekből állt, hanem azért, mert az a társadalom, amelyben létezett, nem hitt benne. Mint ahogy saját magában sem hisz - még ma sem.
De hát mit is várhatunk egy olyan országtól, ahol még most, csaknem húsz évvel a rendszerváltás után is dúl a cinizmus, ahol a többség jobban tud örülni a másik kudarcának, mint sikerének, ahol a közösségek minden kis szegletében csontig hatol az irigység, ahol a kétszínűség a nyerő, ahol a munkaképes korúak majdnem fele otthon ülve várja a csodát, a segélyt, vagy feketézik - azaz meglopja a másikat, ahol az eladó szemével köpi le a vevőt, miközben kiszolgál, ahol a többség szarik mindenre, ami kívül van saját háza küszöbén, ahol hülyének nézik azt, aki közösségi szinten is mer nagyban gondolkodni (például olimpiát akar rendezni) - és ahol még mindig az a király, aki lóg a BKV-n.
Amíg ilyen a közeg, addig itt nem lesz foci - és más sem lesz. Addig marad a kárörvendés, a gúny, a szarkazmus - meg az, hogy kétévenként nézhetjük, mások hogyan csinálják.
És lehet itt kiigazítás, konvergenciaprogram meg huszonöt Bokros-csomag, semmi, de semmi nem tenne annyira jót ennek a saját magát szerencsétlenné tett ország lelkületének, mint egy foci Eb-re vagy álmodjunk nagyobbat, vb-re való kijutás - azaz egy önfeledt, minden gátat áttörő, össznépi mentális orgazmus.
wéberb
Menedzsment Fórum
