A XIX. század vendéglőiben, korcsmáiban gyakorta lehetett látni egy-egy óriási fabicskát, rajta pedig egy kis csengettyűt, amely az ősi pallosjog kései leszármazottjának szerepét töltötte be. Az asztaltársaság vezetője, korelnöke akkor szólaltatta meg a harangot, amikor valaki nagyot mondott, netán erőszakosan lépett föl. A büntetés általában egy kör bor, esetleg sör volt. Hasonló szerepet töltött be a vadászházakban a plafonról csüngő kard, amelyet a főjáger rángatott meg, ha valaki hihetetlen mesékkel, sosemvolt halállal kimúló nyulakkal, gigantikus medvékkel próbálta elkápráztatni a társaságot. Létezett még egy megoldás, az úgynevezett „Te vagy a hólyag” nevű játék. A kocsmák boltívének tetejére fölfújt marhahólyagokat lógattak. Ha valaki ezekhez egy vita során véletlenül hozzáért, akkor az egész társaságot meg kellett vendégelnie.
Kedves szokás volt az úgynevezett sörstaféta is, amelyben egy hosszú asztal két oldalán ülők versenyeztek egymással. A két végen ült az indító és a célbíró – vezényszóra az első pár egy kiflit kezdett enni, majd arra ivott egy korsó söritalt. Amikor a krigli kiürült, a mellette ülő harapott a kiflijébe – és így ment ez addig, amíg az egyik sor nem győzedelmeskedett.
Akivel pedig végképp ki akartak tolni, annak a pincérrel bujdosópoharat adattak, amelynek gömbölyű volt az alja, így nem lehetett letenni. Ha valaki mégis megpróbálta, s az kiborult, ismét mindenki jól járt.
Járta még többek mellett a hibázós nóta: költöttek egy dalt, s azt az előéneklő után kellett dúdolni úgy, hogy az abban szereplő tárgyakra egy pálcával közben rá kellett mutatni. Aki vétett, fizetett.
Vélhetően nem kell sok fantázia annak elképzeléséhez, mivé fajult egy-egy italos este egy XIX. századi vendéglátóhelyen...
Lázin Miklós András
Menedzsment Fórum
