Várakozáson felülire sikeredett az 1937-dik évi szüret Magyarországon. A Magyar Királyi Statisztikai Hivatal adatai szerint a musthozam 4,3 millió hektoliter volt, azaz alig 250 ezer hektoliterrel maradt el az előző esztendő mennyiségétől. A termésből csaknem félmillió métermázsa bor- és csemegeszőlőként talált gazdára – ez óriási rekordnak számított. A korábbi csúcstartó, az 1932-es esztendő ugyanis csak 380 ezret "produkált".
Országos viszonylatban magyar holdanként 10,2 hekto mustot és 2,8 métermázsa fogyasztási szőlőt szüreteltek a gazdák. A standokon értékesített bogyós gyümölcs túlnyomó többsége az Alföldön érett be, s ennek háromötödét Pest Megyében tették a puttonyokba.
Közraktárba a hordókkal!
Nem volt ilyen rózsás a borpiac helyzete, mert az előző évi szüretből még 750 ezer hektoliter állt a pincékben. Mivel az új fejtést is el kellett valahová pakolni, a kormány engedélyezte a vámmentes hordóbehozatalt, valamint nagy közraktárak építését határozta el.
Ebben az évben - azaz 1937-ben - készült el az első hazai hordóstatisztika is, amelyből kiviláglott, a teljes tárolókészlet 6,33 millió hektoliterre rúg. Ez első pillantásra fedezte az igényeket, ám az edények eloszlása gazdaságonként rendkívül különböző volt. Így fordulhatott elő, hogy míg némelyik birtokon bővében voltak a hordóknak, máshol azon gondolkodtak, hogy a csatornába vagy a földekre engedjék a mustot. Az országrészek közül az Alföld állt az utolsó helyen a maga 15 hektoliter/gazdaság mutatójával, a Dunántúlon valamivel húsz felett járt ez a szám.
A probléma megoldására a kormány 1937 májusában hirdetett programot. A fentebb is említett tervek még tizenkét, összességében 700-800 ezer hektoliter befogadására alkalmas közraktárról szóltak, ám e keret a pénzhiány (már akkor is!) miatt nyár végére hétre olvadt; ráadásul ezeket a létesítményeket sem adták át időben. A projektre első körben csaknem egymillió pengőt szántak - ebből végül alig négyszázezer maradt.
Őszre a tározók célközönsége is módosult: azokat nem bocsátották a gazdák rendelkezésére, hanem egy külön, a kötött borforgalom kezelésére hivatott szerv kezébe adták őket, amely az edényekbe valót intervenciós vásárlások útján kívánta beszerezni. A termelők értelemszerűen nem örültek az események ilyen alakulásának.
Némi megnyugvásul hatott a piacra, hogy a szeptember közepén megjelent rendelet az 1936-os százhúsz helyett kétszázezer hektoliteres keretben tette lehetővé a nem direkttermő szőlőből származó bornak párlattá történő lefőzését. A kizárt gazdák természetesen megkísérelték elérni a számukra hátrányos szabályok lazítását, ám a Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium mereven ellenállt ezeknek a törekvéseknek. Végül egy "felsőbb helyről" érkezett kérés nyomán csekély, harmincezer hektoliteres kontingenst engedélyeztek a direkttermő fajták részére is.
Martilapu és társai
Különleges módszerrel, újsághirdetések révén hívta fel 1937-ben az érintettek figyelmét a Gyógynövény Kísérleti Állomás arra, hogy az engedély nélküli gyógynövénybeváltás kihágás, amit eljárással és pénzbüntetéssel "díjaznak" a hatóságok. A rendőri módszerek hangoztatására azért volt szükség, mert 1936-ban egy kézbe, a Hangya Szövetkezet égisze alatt létesült társaságnak adták e tevékenységet. Az állomás joga volt szabályozni a minimális beváltási árakat – a kilós mennyiségekre vonatkozó listákat általában tavasz végén tették közzé.
Érdemes ezekből szemezgetni. A szarkaláb nyersen kilenc, szárazon 65 fillért ért. A napon érlelt martilapuért 120, a fehér árvacsalánért négyszáz, az erdei mályváért 225, a csésze nélküli kankalinért 450 fillért adtak. A szerte az országban gazként növő ökörfarkkóróvirág nyersen 26, szárítva 1,30 pengőt ért. A fehérmályva kockára vágott ropogós gyökere kereken egy, a kankaliné 0,70, míg a gyermekláncfű 0,80 pengőt hozott a leadónak. A mag nélküli csipkebogyóért hatvan, a nyárfarügyért negyven, az anyarozsért ötszáz fillért tettek le az asztalra a kereskedők. S végül zárásként álljon itt a szárított kőrisbogár ázsiója: ezért 450 fillér járt.
Egyes visszaemlékezések szerint az Alföldön több tucat falu élt meg gyógynövényből – és az apró bogarakból.
(Folytatjuk)
Lázin Miklós András
Menedzsment Fórum
