A budapesti Várhegy-alagút, vagy budai Váralagút 350 méter hosszú és a Lánchíd budai hídfőjét (Clark Ádám tér) köti össze a Krisztinavárossal.
Szükségességét már 1842-ben Széchenyi István felvetette, viszont csak 1850-ben hoztak létre társulatot a megépítésére, míg az építkezést 1853-ban kezdték meg Clark Ádám tervei szerint. 1865-ben adták át a forgalomnak, és használatáért egészen 1918-ig alagútdíjat kellett fizetni.
Két Clark dolgozott az alagúton
Az alagút tervezését illetően Clark Ádámot gondolták az ötlet gazdájának, Darvas István 1946-os munkájában azonban William Tierney Clarknak tulajdonította azt, és számos meggyőző érvet sorolt fel mellette. A jelenkorban a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy W. T. C. Clark mérte fel a terepet, valamint az első tervek is tőle származnak. Azonban a végleges kivitelezési terveket Clark Ádám készítette, aki az építkezést is irányította.
A két Clark csak névrokon volt, még Angliában ismerték meg egymást, ahol Clark Ádám csak gyári munkás volt. Később a nála jóval idősebb William Tierney mellett lett belőle elismert mérnök. Az eleinte felhőtlen viszonyuk a Lánchíd építésével kapcsolatos nézeteltéréseik, valamint az idősebb Clark féltékenysége miatt megromlott.
A forradalom közbeszólt
A kivitelezésre engedélyt kapott társaság az iránytáró fúrásához a tervek szerint 1848 áprilisában kezdett volna hozzá, de időközben kitört a forradalom. Később Haynau, majd Alexander Bach miatt nem kezdtek neki az első fúrásoknak, mivel stratégiai fontosságúnak tartották a várat, és egy alagútban annak védelmének aláaknázását látták.
Féltek és gyanakodtak
Ürményi József volt alnádor szervezte újjá az alagútépítő társaságot - addig ostromolta szakadatlanul az udvart beadványaival, míg azok végül megadták az engedélyt a kivitelezésre. Ferenc József 800 mázsa lőport adott az építkezéshez, cserébe pedig a hadsereg szabadon átjárhatott a létesítményen.
Az osztrákok kételyei az alagúttal szemben nem szűntek meg, ezért a Helytartótanács még 1845-ben a következő feltételt szabta a tervezésre: a munkásoknak elsőként egy 4 láb magas, 3 láb széles vágatot kell készíteniük a hegy két oldalán „annak kimutatására, hogy létesíthető-e a terv avagy nem”. Később 1851-ben ezt kibővítették azzal, hogy a két kijáratot erős vasrácsos kapu kell hogy lezárja, ily módon azt megakadályozva azt, hogy a Várba az alagút szellőzőnyílásán át esetleges merénylők bejuthassanak.
Azonban nem csak az osztrák hivatalnokoknak nem tetszett az alagút. Már azért is gyanús volt a terv, mert Bécs végül engedélyezte. Egy valamiben azonban mindenki egyetértett, hogy a két irányból indított vágatok nem fognak egymással találkozni.
Csodálkozik a sok okos fej
Az utolsó vékony falat 1853. október 25-én az Alagút társaság vezetőségének jelenlétében törték át. Az egymással szemben indított vágatok tehát találkoztak, ezáltal a munka is felgyorsult. Clark a Helytartótanács rendeletét, hogy próbaképpen először csak két egy-egy méter széles alagutat építsenek ki, figyelmen kívül hagyta.
1856. március 6-ára a munkálatok olyan mértékben előrehaladtak, hogy a gyalogosok már használhatták az alagutat. Ekkor az emberek még a bányafák alatt, nagy zajban és gyakran hatalmas porban juthattak át rajta, de még ingyen. A Várhegyet hét és fél hónap leforgása alatt fúrták át 9,5 méter szélesen, és 349,66 méter hosszan.
1857. április 30-án a kocsiforgalom számára is megnyitották az alagutat, bár ekkor a kapuzatok még nem voltak készen. Ettől a naptól kezdve minden áthaladónak kellett fizetnie: a gyalogosok egy krajcárt, az egylovas kocsik tulajdonosai három, a kétlovas kocsik tulajdonosai pedig hat krajcárt voltak kötelesek adni a vámszedőnek. Még ezen kis összegekből is szép jövedelem folyt be, az első két hónapban 5968 forinttal gazdagította a tulajdonosokat.
Teljesen azonban csak 1858 után készült el az építmény. Ekkorra Clark Ádám már csak kisebb munkákat vállalt el, mert visszavonult és a családjának élt.
mfor.hu
