"Nekem ágyneműt kell húznom, takarítani kell, miért nem jönnek már holnap?" - hangzott a kérdés, amint közöltem a "zimmer feri" tulajdonosával, hogy május elsején még nem, csak másodikán foglalnánk el a szállást. Mert nem akarunk, mert nem tudunk és különben is, mi köze hozzá, gondoltam magamban. De az előbbiek helyett pusztán csak megköszöntem a szíves tájékoztatást és folytattam a keresgélést.
"Ha ma lejönnek, odaadom a kulcsot, de én nem maradok péntekig" – kaptam újabb frappáns javaslatot, a következő telefon alkalmával. A harmadik próbálkozásra már némi rugalmasságról is tanúbizonyságot adott a panziós, 40 százalék felárért hajlandó lett volna szobát adni két éjszakára. A honlapján ugyan még "csak" 10 százalék felár szerepelt, de az internetet (sicc!!) a fia készítette, ő 40-et kér...
Azt hiszem, itt telt be a pohár. Eszembe ötlött az összbalatoni sírás-rívás, hogy így nincs vendég, meg úgy nincs vendég, és mindenki elpártol a magyar tengertől, pedig ők, a panziósok a lelküket is kiteszik, a szobák is felújítva várják a nyaralni vágyókat... A telefon túlfelén az úr természetesen nem ezt a tábort erősíti, ő nem szokott panaszkodni. Így én sem tettem, csak leraktam a telefont.
Eldöntöttem, hogy ez volt az idei első és utolsó balatoni hétvégénk, irány a valódi tenger, a horvát. Kicsit messzebb van ugyan, de még egyetlen apartmanból sem rúgtak ki páros lábbal, mert túl rövid ideig maradtam volna.
Addig is, míg felkerekedünk Horvátországba a negyedik telefonos próbálkozásra megszánt egy vendégház-tulajdonos és fogadott minket, két éjszakára. Mivel még meg sem nyitotta a házat, így egyedüli vendégként élvezhettük azt három napig, mint mondta ő vendéget soha nem küld el.
A sors fintora, hogy éppen árulja az impozáns nyaralót. "Már nem éri meg" - válaszolta a miértet firtató kérdésre...
IV
