Nehezen hihető, de a parkosított Tabán helyén valaha nyüzsgő életet élő városrész terült el. Igaz, a házacskák döntő része földszintes volt, s a közállapotok sem voltak mindig rózsásak, ám a polgárok kedvét szinte semmi nem tudta elvenni az idejárástól – ami nem is csoda, hiszen a hegyoldalban messze földön híres vendéglők sora várta az éhes embereket. A számos kiváló vendéglő közül most a Mélypincéről emlékezünk meg.
Híres vendégek
A Mélypincéről szóló első híradás szerint a műintézményt Nesztorovics Pjotr bérelte 1785 táján. A derék atyafi a tabáni bíróság esküdtje volt – hiába, egyesek már akkor is pontosan tudták, mibe kell befektetni megtakarított pénzüket.
A hajdani leírásokból tudható, a vendéglő föld alatti része már akkor úgy nézett ki, mint 1933-ban, a bontás idején: a mélyben két, egymás alatt elhelyezkedő óriási pince lapult. A nyolcvan lépcsővel elérhető felső teremben álltak az asztalok, az alsóban pedig a Dunából télen ide szállított jeget és a borokat tárolták.
Előkelő közönsége már a XIX. század elején kialakult: ide járt mulatni Virág Benedek, majd nyomában számos művész, politikus. Sokszor gazdát cserélt, ám leghíresebb tulajdonosa kétségtelenül Krausz Lipót, vagy ahogy kortársai hívták, Poldi volt. A dicső öregnek sikerült maga köré gyűjtenie a kor nagyágyúit – Krúdy Gyulától kezdve Bródy Sándoron át Tisza Kálmánig.
Amikor a városházán úgy döntöttek, hogy az egész Tabánt lebontják, Krausz bement a hivatalba, s bemutatta azt a sok cikket, amelyet róla, illetve a Mélypincéről írtak a hazai és külföldi lapok. Ám hiába volt a könyörgés, a határozatot kegyetlenül végrehajtották: 1933. október másodikán éjfélkor bezárt a bolt, s két hét múlva már semmi sem mutatta, mi állt itt hajdanán.
A pincét állítólag betömték – bár egyesek ma is úgy vélik, ezt a munkát annak nagysága miatt nem lehetett tökéletesen elvégezni, így a munkások csak a fölső üreget tömedékelték. Azaz az alsó ma is ott van – s csak idő kérdése, mikor akadnak rá valami gépi földmunka során.
Negyed liba
A hajdani Öntő utcában, a Vízivárosban állt a Víg Sereskocsis nevű műintézmény, amely a környék régi kocsmái közé tartozott. A házban külön szoba állt a törzsvendégek rendelkezésére, ahol a váratlanul beesőktől külön lehetett mulatni. Az udvart külön üvegtető fedte – itt májustól a nyár végéig lehetett enni, inni.
A vendéglő egy 1904-es apróhirdetés szerint egy negyed libát negyvenöt krajcárért adott. Sokan jártak ide, ám ezt az épületet is elérte végzete: a többivel együtt lebontották.
Ismert és kedvelt hely volt az Avar Vendéglő, ahol kiváló halászlevet és ürmösbort mértek. A vendégek azért szerettek ide járni, mert a közeli templom időmérője állandóan fél nyolcat mutatott, így otthon könnyedén hivatkozhattak arra, hogy ők hitük szerint időben indultak el – a késésről a toronyóra tehet…
(Folytatjuk)
Lázin Miklós András
Menedzsment Fórum
