Sokat panaszkodtak a kortársak az áldatlan közlekedési viszonyokra már a harmincas években is. Leginkább egy olyan, kellően széles és kiválóan aszfaltozott folyosót hiányoltak, amely Budapest északi és déli részeit köti össze. Mindennek szükségességét természetesen a Fővárosi Közmunkák Tanácsa is felismerte, ám kellő anyagi alapok nélkül nem tudott az építkezéshez hozzáfogni, így hosszú ideig csak részeredményeket tudtak felmutatni. Igaz, a maguk idejében ezek is eléggé látványosra sikeredtek.
A munkák első lépéseként 1935-ben kijelölték, merre menjen az út: erre leginkább a pesti alsó Duna part kínálta magát. Az eredeti elképzelések szerint az itt futó villamosvonalat gyorsvasúttá kívánták fejleszteni olyformán, hogy az autók egy szinten, azonos pályán gördültek volna tova a szerelvényekkel.
A hajdani városstatisztikusok a Berlini, azaz a mai Nyugati-tér gépjárműforgalmát vették alapul, amikor megkísérelték meghatározni, mennyi kocsi választaná az új lehetőséget.
Kipucolták a korzót
A Budapest szívében található helyen akkoriban naponta huszonkétezer személy- és teherautó, lovasszekér, valamint fogat hajtott keresztül – a közlekedési szakértők úgy kalkuláltak, ezeknek legkevesebb fele kényszerből választja ezt az irányt a város túlsó felébe tartva.
A Duna parti gyorsforgalmi megvalósításához második lépcsőben át kellett helyezni a Margit- és az Erzsébet-híd között közötti személy- és teherhajó állomásokat. A munkák 1936. november 9-én indultak. Ezzel egyrészt helyet nyertek, másrészt – ha nem is teljesen, de jórészt – füstmentesítették a korzót. E "pucolást" egyébként már elég rég, csaknem ötven éve tervezték – mint látható, Budapest régi urai sem igen kapkodták el a beruházásokat.
(Folytatjuk)
Lázin Miklós András
Menedzsment Fórum
