Korábbi számainkban a XIX. századi Budapesten kalandoztunk, most visszább lépünk az időben, s bemutatjuk a régi Pest egyik legkedveltebb fogadójának történetét. E műintézmény fontos szerepet töltött be a bukott forradalom utáni szomorú években, így ha másért nem, ezért mindenképp figyelmet érdemel.
Népszerű név volt a XVIII. század végén a Magyar Királyságban a sas – értve alatta, hogy a magasban szálló madarat gyakorta választották különböző fogadók cégéréül. Igaz, nem csak úgy magában, hanem különböző kiegészítő jelzőkkel, például arany, ezüst, nagy, kis és így tovább. Pesten két Arany Sas is volt – mi most az egykor a Kossuth Lajos és a Semmelweis utcák találkozásánál állt műintézményt mutatjuk be, amely a maga idejében az egyik legismertebb volt az országban. A szálló vendégei a gazdagabb rétegekből kerültek ki, lévén, a közeli Astoriánál lévő, s vámhatárt jelentő Hatvani-kapun csak azok jöttek át, akik ezt megengedhették maguknak. Azaz a szegényebb emberek és kevéssé módos kereskedők inkább kint éjjeleztek. Magát a műintézményt a megsárgult iratok tanúsága szerint 1780-ban alapították. Első tulajdonosa bizonyos Heimer Sebestyén volt, akitől 1791-ben Wittmann Michael vette át.
A hajdani, egészen pontosan 1790-es árszabásról egy Keresztesi József nevű férfiú – polgári foglalkozása szerint lelkész – tudósított. Naplójából többek közt kiderül, ott az étel egy személyre huszonnégy, a bor nyolc, a szoba tizennyolc a kávé pedig hat krajcár volt. Ugyancsak Keresztesi naplójából ismert, hogy a konkurencia, a mai Kossuth Lajos utca középtáján állt Fehér Farkas milyen árakkal dolgozott: náluk az ételért huszonnégy, a borért tizenkettő, a kenyérért kettő, a lakásért harminc, míg a fekete levesért tizenkét krajcárt kellett letenni az asztalra. A fogadó a XVIII. században kis híján teljesen leégett, a teljes pusztulástól csak cseréppel fedett teteje mentette meg.
(Folytatjuk)
Lázin Miklós András
