A régi pesti sokadalmak messze földön ismertek voltak, az ott előforduló árucikkek gazdagságát, az lezajlott világraszóló botrányok hírét idegen földre vitték a hazánkban megfordult utazók. Ha a régi szerzőket föllapozzuk, kiderül, az általában egy-egy hétig tartó eseményekre – nem tévedés – tizenhárom-tizenhatezer kocsirakomány áru érkezett, míg a lovak, ökrök, marhák, szamarak és egyéb négylábú emlősök száma százezer körül járt. Ehhez jött még iszonytató mennyiségű csirke, pulyka, kakas és ki tudja még miféle szárnyas. Jó tudni, akkoriban a külhoni vevők maguk nézték végig a jószágokat, s nem volt ritka, hogy egyszerre száz, netán ezer állatot vettek meg egy füst alatt. A hajón érkezett javak, döntően szemes termények olykor az azt szállító bárkával együtt cseréltek gazdát. (Zárójeles megjegyzés: tönkrement szavunk nagyjából ebből az időből származik, s nagyjából annyit tesz, a hajó fatönknek futott, az rajta léket ütött s az uszály így elsüllyedt.)
Ugyancsak szép számmal képviselték magukat a pesti vásárokon a céhek és távoli államokban élő mesterek. Félezer csizmadia mindennapos eseménynek számított a központba torkolló utcákon és a mai Erzsébet, azaz régi nevén Újvásár téren. A lábasjószágot például a mai Köztársaság (Baromvásár) téren, illetve annak környékén verték dobra. (A politikai áthallásokat kéretik mellőzni.) Feljegyezték, a legkisebb sokadalomban is minimum nyolcszáz sátrat és százakra menő bódét állítottak föl. Itt szó szerint mindent be lehetett szerezni: a levegőben trágya szaga keveredett a lacikonyhák serpenyőiből felszálló illatokkal, egyesek szekeret, szentképeket, mások bicskákat, mezőgazdasági szerszámokat kínáltak a publikumnak. Megtalálták számításukat a régiségárusok is: a dobra vert kúriák bútorai, díszei, könyvei is itt leltek új tulajdonost maguknak. Kincsásók kínálták suttyomban római vagy középkori pénzeiket.
Az 1890-es években Pesten, Budán Óbudán összesen negyvennégy vásárhely létezett – így nem csoda, ha a lakosság morgolódott a gyakorta összeverődő nagy tömeg miatt. Igaz, ez a viszony kettős volt, hiszen a sokadalmakon a polgárok is olcsóbban jutottak hozzá azokhoz a javakhoz, amelyekre életvitelükhöz szükség volt,s a város kasszája sem megvetendő bevételhez jutott e forrásból. A kérdést végül a vásárcsarnokok fölépítése rendezte. (Folytatjuk)
Lázin Miklós András
