A Magyar utca 4. szám alatt állt anno egy füstös kiskocsma - amelynek nevét nem őrizte meg az emlékezet. A főleg diákok és színinövendékek látogatta műintézményben a tejeskávét hat, míg a túrós és mazsolás süteményeket nyolc krajcárért kínálta a tulajdonos Pálinkás Ignácz.
A cechet fizetésnapon kellett rendezni - ám az is igaz, ha valaki nagyon éhes volt, annak Pálinkás puszta jó szívből is adott egy tál ételt. Ezt egyébként a diákok értékelték különösen sokra: amikor érett fejjel jobb állásba jutottak, kisebb segélyekkel támogatták a vendéglőst.
Nem hozott szerencsét a diófa
A Déli Vasút régi indóháza - azaz a mai Déli-pályaudvar - közelében, a Pálya utcában működött hajdanán az 1858-ban alapított Öreg Diófa nevű étterem. A műintézményt 1919-től Hoffmann János, a neves vendéglős birtokolta.
A különböző kávéházak és vendéglők bérletéből meggazdagodott férfi viszonylag magas árakon kínálta ételeit, de a közönség szerette a helyet, így az mindig telve volt. Különösen sokat lendített a forgalmon a Budai Színkör közelsége, ahonnan előadások után a művészek is átjártak ide enni.
A harmincas években azonban lebontották a színházat, s a gazdasági válság is jelentősen éreztette hatását. Ekkor, azaz 1932-ben Rieber János vette át a boltot. Az új tulajdonos négy évtizedes munkával gyűjtött vagyonát fektette a Diófába: a régi épületet ötezer pengőért tataroztatta, s ugyancsak ezreket költött az eszcájgra és a konyha új berendezésére is.
A beruházás értékét jól jellemzi, hogy csak a kertbe szánt növényekre kétezer pengő ment el.
Ám a remélt siker elmaradt - pedig Rieber Hoffmannhoz képest szinte negyedáron kínálta ételeit. A rolót végül 1938-ban kellett lehúznia.
Ősbudavára
E különös nevű mulatóhely 1896-ban nyílt meg Budapesten. A millenniumi kiállítás keretein belül működő műintézmény üzemeltetésére külön részvénytársaság alapult, amelynek egyik vezetője Marmorek István műépítész, vezérigazgatója Décsi Jenő és Szekula Jenő, üzletvezetője pedig Friedmann Adolf lett.
Az akkoriban szokatlan méretű szórakoztató központ részére az Állatkert területéből hasítottak ki hetvenkétezer négyzetméternyi területet - az építési költségek pedig kereken 1,6 millió koronára rúgtak.
Ősbudavárában volt Korvin-pavilon, török kori mecset negyven méter magas minarettel, számos lacikonyha és kávézó, emellett jutott hely a Konstantinápolyi-aranykút másolatának és számos nagyszínpadnak is.
A világot jelentő deszkákon ismert és híres művészek - például Serly Lajos és hetvenhat tagú ének- és zenekara, valamint a bécsi Deutschmeister együttes - léptek fel, míg az utcákon korhű ruhákba öltöztetett emberek tartottak rendszeres felvonulásokat és kisebb bemutatókat.
A legnagyobb "bulik" az úgynevezett pezsgőcsarnokban folytak: ezt a korábbi cikkekben már többször is említett Wabits Lujza bérelte. Ő egyébként úgy biztosította vendéglője népszerűségét, hogy csak „első osztályú” lányokat vett fel kiszolgálónak.
A "pláza" fénykora 1900 őszéig tartott: ekkor már 160 ezer koronás tartozás terhelte az ingatlant, amelyet új tulajdonosai sem tudtak eltüntetni. A vendéglátóhely ellen egyébként a pesti és budai vendéglősök is többször kikeltek, s kérték, hogy a hatóságok vonják vissza annak működési engedélyét - nem sok sikerrel.
Csillár a MÉH-be
S zárásként álljon itt egy másik üzlet, igaz, ez merőben másmilyen, mint amelyeket eddig ismertettünk. Amikor a közelmúltban ismét megnyitott Centrál Kávéházat a háború után bezárták, az akkori háztulajdonos állami ingatlankezelő teljesen kiürítette a helyiségeket.
Mivel a munkáshatalom nem nagyon becsülte a múlt emlékeit, jobb híján összetörték a márvány emléktáblákat és a csodálatos kristálycsillárokat. Mikor ez utóbbit egy jóérzésű idős vendéglátós kifogásolta, azt a választ kapta, hogy egyben nem vette volna át a MÉH...
Lázin Miklós András
Menedzsment Fórum
