Talán nem túlzás azt állítani, a városkép anno fontosabb volt, mint manapság. A Horthy-rendszerben a Fővárosi Közmunkák Tanácsa sokkal rigorózusabban védte a szépet, mint ahogy az manapság teszik. A falfirkálást két havi elzárással büntették, a szándékos károkozásért, rongálásért minimum fél év börtön járt.
Különös figyelmet fordítottak a hirdető-berendezésekre. Ezek stílusának meg kellett egyeznie az adott terület architektúrájával. Egy hirdetés nem zavarhatta meg a házak egységes érvényesülését, építészeti tagozódását, nem takarhatta, nyomhatta el azok jelentős elemeit.
Az épületek emeleti részén csak világítással ellátott táblákat lehetett elhelyezni. A falsíkra merőleges táblákat az előkelő utakon megtiltották, és a mellékutcákban is csak módjával engedélyezték. Tűzfalon hirdetni csak a városkép és a szépészet követelményeinek megfelelő felülettagozással lehet. Nem szabadott a tűzfalakon plakátot elhelyezni a belső Duna partokon, az Andrássy úton, a tetőhéjakon, a tetőfödémeken.
Elárusító bódékat csak akkor engedélyeztek, ha azok külalakja megfelelt az adott környék architektúrájának, építészeti örökségének. Figyelemfelkeltő, hogy az akkori szabályok szerint az akkori Hitler tértől (ma Oktogon) kifelé, egész a Városligetig nem lehetett semmiféle árudát létesíteni.
A mából, azaz a gusztustalan óriásplakátok korából nézve a szerző nem tud magába fojtani egy megjegyzést: a régi szabályzatok miatt sokkal emberibb lehetett a város képe, mint a kilencvenes és kétezres években. Biztos kevesebb hirdetési bevétel folyt be a város kasszájába, de az akkori urak szemmel láthatóan többet adtak a szépre, mint a szépen csöngő pengőkre.
Lázin Miklós András
Menedzsment Fórum
