"A legjobb a lóhúgy, de a gyenge ecet is megteszi" - árult el egy kulisszatitkot a frissen készült réztárgyak öregbítési eljárásáról egy korabeli riporternek egy Sz. ?-ként emlegetett műkereskedő. A XX. század elején élt antikos nem csak erről beszélt, hanem azt is elmondta, az embereket nagyon könnyű becsapni, hiszen Budapesten nagyon csekély mennyiségben élnek oly polgárok, akik otthonosan mozognak a távol-keleti, dél-amerikai vagy afrikai antikvitások terén.
Szavaiból kiderült az is, a fekete földrész egyik német gyarmatán két falu csak abból él, hogy fa-álarcokat fabrikál a tudatlan európaiaknak. Mutatott is rögvest két, durván megmunkált darabot: „a nagyolás korántsem hátrány, mert az óvilágban még a "felsőbb körök" sincsenek tisztában azzal, hogy odalent Délen igen magas kultúra virágzik, így azt hiszik, az hirtelenjében odavetett formák a primitívség, s ez által az eredetiség biztosítékai” – tette hozzá az árulkodó kedvű cégtulajdonos.
Nem volt jobb a helyzet a képek piacán sem: fiatal, nevesincs festők a "nagyok" stílusában pingálták szakmányban a kisebb-nagyobb műveket. Ezeket a kereskedők az „érintettek” fiatalkori alkotásaként igyekeztek értékesíteni. Mások antik bútorokkal szédítették a publikumot: a szújáratokat – nem tévedés – finom szeműre töltött sörétes puskákkal varázsolták elő.
Népszerűek voltak a régi magyar ékszerek is, különösen az erdélyi munkákért tettek le az asztalra őrült összegeket egyesek. Ezeket amúgy nem csak idehaza utánozták lelkesen, hanem még a távoli Alexandriában is. Ott afféle mesével ajánlgatták őket, hogy azokat még a török rablóhordák hozták a távoli Egyiptomba.
(Folytatjuk)
Lázin Miklós András
mfor.hu
