Múlt számunkban utaltunk rá, hogy az ipari tevékenység jelentős kibontakozásához a vállalkozói szellem mellett főként készpénztőkére lett volna szükség – ám az as-ból gyakorta hiány mutatkozott. Akinek volt mozgósítható ingó vagyona, az nem "aprózta el tétjeit", hanem a nagy kockázatot jelentő, de a roppant hasznot hajtó kereskedelmi vagy pénzügyi szegmensbe fektette értékeit. A közembereknek, felszabadított rabszolgáknak így óhatatlanul megmaradt a közszükségleti-vonal, amelyből ugyan nehezen lehetett hirtelen gigászi tőkét szerezni, de a szorgalmas és kitartó munka tisztes megélhetést, hosszútávon pedig társadalmi elismerést biztosított az érintetteknek.
Talán egyetlen kivétel akadt, amivel viszonylag csekély idő leforgása alatt sok pénz gyűlhetett a kasszába: a divatigények kielégítése. Igaz, hogy ez a lehetőség csak az után nyílt meg, miután a római vezető réteg „flancolás” utáni vágya átcsapott a fényűzésbe. A folyton vissza-visszatérő divathullámok, különösen a női cicoma fokozódása láttán a vezető politikusok gyakorta morgolódtak, ám ennél többet nem nagyon tehettek – kivéve, ha veszélyben forgott az állam léte. Ilyenkor ugyanis könnyebb volt elfogadtatni a szenátussal a „féktelenkedést” meggátoló törvényeket.
Így történt például a pun háborúk idején, amikor Róma és egész Itália gazdasági élete megrendült. Ekkor Gaius Oppius néptribunus olyan jogszabályt szavaztatott meg az egybegyűlt atyákkal, amely a városbéli nőknek határozottan megtiltotta a színes, csillogó szálakkal átszőtt kelmék és aranyékszerek viselését. Ám miután a légiók a Szahara homokjába döngölték a Hannibál vezette ellent, utóbb pedig a macedónokat is elnáspángolták, a hölgyek elérkezettnek látták az időt, hogy visszaszerezzék „jogaikat.” Addig nyüstölték férjeiket, míg azok a tanácsteremben – húsz évvel később – hatályon kívül helyezték az Oppiusi törvényeket.
Lázin Miklós András
mfor.hu
