A húszas-harmincas években, a gazdasági világválság alatt nem csak a pengőt érte megrázkódtatás - így volt ez szinte minden európai pénzzel. Franciaországban például a Chautemps-kormány volt az, amely 1937-ben kényszerűségből feladta az aranyalapot, s így a frank árfolyamát az inflációhoz és az alapkamathoz kötötte. Nem lesz érdektelen a mai helyzetünkkel talán némi párhuzamot mutató eseményeket feleleveníteni.
Bedőlt a tőzsde
A pénzintézet lépését szó szerint az élet kényszerítette ki: a Francia Banktól ugyanis június elsejétől 28-ig 7,7 milliárd frankot vontak el, minek következtében a valutakiegyenlítő alap aranykészlete teljesen kimerült.
A tőke teljes bizalmatlansága miatt a párizsi tőzsde bedőlt. A pánikot fokozta az államháztartás 16,5 milliárdos deficitjéről szóló hír, illetve az a tény, hogy az államnak e passzívumon felül még kilencmilliárd frankot kellett volna fizetnie a megyéknek és az egyéb közületeknek.
A pohár akkor telt be, amikor kiderült: a szeptemberben lejáró kincstárjegyek után 0,807, az októberieknél 5,4, a decemberi angol kölcsönnél pedig 4,4 milliárd frankot kellene visszafizetni, ám az államkasszában - nem tévedés - mindössze húszmillió frank szerénykedik.
Az államcsőd szélén
Franciaországnak gyakorlatilag államcsődöt kellett volna jelentenie, ám a szenátus nagy többséggel megadta a Chautemps-kormánynak a rendkívüli felhatalmazást a helyzet gyors megoldására.
A kabinet először egy 15 milliárdos kölcsönt vett föl a Francia Banktól, amelyből a központi kiadásokat és a legszükségesebb fizetéseket megoldották. Ugyanakkor - hogy e kibocsátás ne vonja magával a központi pénzintézet aranyának további elvonását - felfüggesztették a jegybank nemesfémbeváltási kötelezettségét. Így gyakorlatilag a pénz értékét nem a trezorokban pihenő „sárga ördög” mennyisége, hanem a nemzetgazdaság tevékenysége és a tőke bizalma határozta meg.
A Chautemps-kormányt megelőző, Leon Blum vezette kabinet 1936 második felében Angliával és Amerikával hármas valutaegyezményt kötött, amely a frank aranytartalmát 65,5-ről 43-47 milligrammra csökkentette.
A 25-33 százalékos devalváció nem hozta meg a várt eredményt: a pénzrontást túl gyors ütemben követte az árak és a költségek emelkedése, s a Blum-kabinet szociális intézkedései - béremelések és negyven órás munkahét - sem tettek jót.
Már a Blum-kormány is tisztában volt vele, hogy a bevételek fokozása nélkül reménytelen az állam szanálása. A frank a fonttal és a dollárral szemben túl erős volt, és a magas árfolyam csökkentette az export versenyképességét, másfelől megbénította az idegenforgalmat - pont egy olyan pilllanatban, amikor a világkiállítás miatt erre éppen a legnagyobb szükség lett volna.
Új kormány, új stratégia
Miután Blum megbukott, Chautemps-re várt a feladat, hogy kivezesse a zsákutcából a köztársaságot. Új adókat vetett ki, a devalvációt pedig 10-11 százalék közé lőtte be. A mozgóvaluta árfolyamát a mindenkori kereslet és kínálat szabta meg - s ezt a spekulációs tőke alaposan ki is használta.
Szeptemberben és decemberben komoly támadást intéztek a gall valuta ellen, ám az új rendszernek, illetve a nemzeti tőke bizalmának köszönhetően a veszélyt sikerült elhárítani.
Zárásként talán nem lesz érdektelen áttekinteni, milyen alapkamatok mellett működtek az európai gazdaságok 1937-ben. Romániában egész évben 4,5-en, Görögországban januárban hét, majd év végéig hat, Hollandiában januártól-decemberig kettő, a Német Birodalomban négy, míg az Angol Királyságban kettő százalékon állt e mutató.
Az amerikai Fed és a svájci központi bank egyaránt 1,5-1,5-re lőtte be a szintet. Franciaország januárban kettővel indult, majd négyre, júliusra pedig hat százalékra vitte fel a kamatlábat - igaz, ez később három százalékra mérséklődött.
Lengyelországban öttel indultak, amelyet decemberben négyre mérsékeltek. A spanyolok és a jugoszlávok leragadtak öt százalékon, míg Stockholm egész évben ennek a felét produkálta. A magyar Nemzeti Bank hivatalos kamatlába 1935-től 1937 végéig kereken négy százalékon állt.
(Folytatjuk)
Lázin Miklós András
Menedzsment Fórum
