Attól függ, számít-e olyan nyugdíjra, amit majd öregkorában ő maga fog megkapni. Mert ha igen, akkor lejt a pálya, és nincs esélye a magánnak az államival szemben (lásd: "Vissza kell adni a választás jogát!" - Ezt jól kifőzték Orbánék). És kik számíthatnak állami nyugdíjra? A megrögzött vénlányok és agglegények, valamint az überoptimisták.
Az egyedülállóknak viszonylag könnyű a helyzetük, nekik nem arról kell dönteni, hogy megérem-e a nyugdíjat - ami majd jóval hetven év felett lesz a demográfiai törvényszerűségek miatt -, mire odaérek. Nem arról kell dilemmázniuk, hogy mire lesz elég az a nyugdíj, amit a 80-as évek közepe óta meg nem született gyerekek és az ő gyermekeik hiányában a maradék korosztály ki tud gazdálkodni.
Nekik az a kérdés, lesz-e valaha saját gyermekük, akikre az esetleges magánnyugdíjpénztárban összegyűlt vagyonukat hátrahagyhatnák. Mert az állami erre nem ad lehetőséget. Az árvasági segély, amit a felosztó-kirovó rendszer nyújt, az árván maradt gyermekek felnőttkoráig (maximum felsőoktatási tanulmányuk befejezéséig) szól és összege annak az öregségi nyugdíjnak a harmadával egyenlő, amit az elhunyt szülő kapna azok utána a befizetések után, amit élete során teljesített. El lehet képzelni, mekkora összeget jelent egy 20-as, 30-as éveiben elment fiatal szülő után járó árvasági segély. És az állami özvegyi nyugdíjat is hasonlóan számolják.
Tehát, ha nincs párja és nincs gyermeke, akkor akár - alternatíva hiányában - még überoptimista is lehet. De azok esetében, akiknek van párjuk és gyermekük, már nagyobb a dilemma.
Ha überoptimista vagyok, akkor elfogadom Matolcsy György és Selmeczi Gabriella „szíves” invitálását, hiszen majd milyen szép nyugdíjas éveim lesznek 80 éves koromban. Ha viszont egyáltalán nem bízok abban, hogy eljutok addig, vagy egyáltalán nem vágyok az öregkori szárazkenyérre és csirkecsontra, akkor bizony maradok. Hiszen a magánnyugdíjpénztárban összegyűjtött vagyont (hacsak be nem csődölnek a pénztárak a tömeges átlépés miatt) legalább a gyermekeim vagy a párom meg fogja örökölni. Így legalább, ha én nem is, de ők jobban fognak járni.
Na ez lesz majd az igazi magyar öngondoskodás, mégha nem is magunknak, hanem gyermekeinknek teszünk félre. Ha már az állami vagyon privatizálásával a 90-es években feléltük a jelenünket, az adósságok fékezetlen felvételével a 2000-es években a közeljövőnket, most pedig a nyugdíjpénzek eltapsolásával ezt tesszük a távoli jövőnkkel is, akkor legalább majd nekik legyen jó.
mfor.hu
