A Tabán halálos ítéletét 1878-ban kezdték írni, 1894-ben már szinte kész is volt a dokumentum, ám a szokásos magyar teszetoszaság miatt még egy kis időt kapott a városrész. A századforduló után tíz esztendővel már a pontos részleteket is sikerült kidolgozni, azonban a világháború közbeszólt, s ez ismételt haladékot jelentett. Az öreg terveket a harmincas évek elején porolták le: összesen 748 házat kívántak lebontani –; 1933-ra 699-et ki is ürítettek. Egy év múlva park volt a helyükön. A maradékot fokozatosan, a második világháború elejéig tüntették el, ami kevés pedig megmaradt, abban az ostrom vágott újabb rendet. Ma csak egy kereszt és néhány, kevéssé érthető vonalvezetésű sétány vagy utca őrzi emlékét.
Liba és rétes
A Tabán számos vonzó hellyel bírt, de ezek közül is kiemelkedett a hajdani Holdvilág utcában állt kocsma, ahol egy idős, német származású asszony sütötte és főzte a libákat. A fenséges pecsenyékért és húslevesekért még Pestről is átjártak a polgárok. Kissé, azaz egészen pontosan két házzal arrébb, de még ugyancsak ebben az utcában volt egy másik műintézmény, ahol különleges finomságokkal töltött és körített csirkespecialitásokat kínáltak a nagyérdeműnek. Ha pedig valaki édességre vágyott, akkor is megtalálta a számítását, hiszen első osztályú házi rétesek közül válogathatott.
Mikszáth Kálmán, aki maga is nagy gourmand volt, ezzel kapcsolatban megemlít egy akkor mindennaposnak számító esetet. E szerint a nyári viharok után mindig leesett a „friss” almás sütemények ára. Mindez azért történt, mert a szél által a fákról leszaggatott gyümölcsöket így (és némi cukorral megédesítve) hasznosították az élelmes kereskedők.
Fontos megemlíteni: számos tabáni kocsma – amelyek legtöbbjében a konkurenciától eltérő, de mindig kiváló bort mértek – nem is foglalkozott főzéssel: ha valaki megéhezett, a pincér (vagy maga a tulajdonos) átszaladt a szomszédba, s hozott valamit a másik cég konyhájáról. Ám mielőtt valaki úgy hinné, eleink hevesen tiltakoztak az eljárás ellen, elmondjuk, semmiféle kifogást nem találtak benne. Ugyanis pontosan tisztában voltak vele, jöjjön akárhonnan az étel, csukott szemmel is megehetik, s nem fognak csalódni.
Előétel és vidéke
Remek sajtokat is kínáltak a görbe utcákban szerénykedő vendéglők. Különösen népszerű volt a szerb hagyományból származó köményes és borsos, amelyet kis szeletekre vágva kínáltak a jóféle nedűk mellé. Ugyancsak örömmel eszegették eleink a házi disznótorosokat: akadt hely, ahol hetente kétszer is öltek, mert a „népek” olyan tempóban ettek, hogy a ritkább utánpótlás már kikezdte volna a firma jó hírét. Mámoros tollal írt irodalmi művek szólnak a zsírban pirosló hurkákról, a foszlós kenyérről, a kalácsokról, az apróra vágott gyümölcsökkel rakott süteményekről, az esztendős befőttekről, a déltájban vagy estefelé az egész Tabánt belengő nyálcsorgató illatokról.
S bár való, akkoriban még nem dívott a cigizők elkülönítése, e miatt mégsem jutott eszébe tiltakozni senkinek. Sőt, egyesek szerint volt valami izgató abban, ahogy a főtt házi debreceni és a tulajdonos által saját kezűleg reszelt és almával vegyített torma illata, a sörök és borok kipárolgása összekeveredett a havannák kékes füstjével.
Mai ésszel pedig szinte felfoghatatlan, micsoda földöntúli gyönyört jelenthetett egy, a macskaköveken zörgő konflison tele hassal hazatérni egy olyan helységben, amely gyakorlatilag egy generáció szeme láttára lett közepes méretű településből világváros. Őszintén sajnálhatjuk, hogy eleink lebontották a Tabánt.
Lázin Miklós András
