2020. február 18. 12:34

Az európai hírügynökségek mindenhol vezető, rendkívüli hírben tudósítottak múlt héten az UEFA döntéséről: a jelenlegi angol bajnok, a Manchester City több alkalommal, súlyosan megszegte az európai futball pénzügyi szabályait, a Financial Fair Play előírásait, ezért két évre eltiltják a Bajnokok Ligája küzdelmeitől és 30 millió euró büntetést is ki kell fizetnie a klubnak. A döntés még nem jogerős, a City már jelezte is, hogy nem fogadja el a döntést és az ügyet a svájci székhelyű Nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) elé viszi. A jogi procedúra végeredményére még tippelni is nehéz lenne, egy biztos, a végső döntés kihirdetése után sem fog elülni a futballszeretők körében eddig is magas hőfokon folytatott vita a labdarúgás finanszírozásáról.

Üres székek a Lyon elleni hazai Bajnokok Ligája meccsen a Manchester City stadionjában (Fotó: Manchester Evening News) Üres székek a Lyon elleni hazai Bajnokok Ligája meccsen a Manchester City stadionjában (Fotó: Manchester Evening News)

Nem új keletűek ezek a viták, de nem is nagyon régiek. Mindig is voltak szegényebb és gazdagabb klubok, de óriási, egész sportágat megváltoztató pénzügyi esemény Roman Abramovics belépésével következett be a sportágban. A Chelsea orosz tulajdonosa 2003-ban vásárolta meg a klubot, és azóta több mint 1 milliárd angol fontot (nagyjából 400 millárd Ft) öntött annak kasszájába, ezzel felhozva azt a legszűkebb elitbe. Álljon itt egy ábra, amely jól mutatja Abramovics költekezésének hatását a Premier League-re:

Csak a Leicester 1-5000 esélyű bajnoki címe tudta megtörni a képen látható trendet Csak a Leicester 1-5000 esélyű bajnoki címe tudta megtörni a képen látható trendet

A képen az látszik, hogy a futballátigazolási inflációval kiiagazított keretérték mennyivel emelkedett a bajnokságot nyerő kluboknál - egyszerűen elszakadtak a többiektől. Az Arsenal az Emirates felépítésével gondolt versenyben maradni, ami annak idején egy teljesen racionális elképzelés volt, s nem mellesleg FFP-kompatibilis (bár akkor még nem volt ilyen szabályozás). A Leicester az egyetlen klub, amelyik át tudta törni ezt a csillagos egekbe emelkedő pénzügyi plafont. A bajnoki címért folyó versenyt egyre dominánsabban a pénz uralja - és minél egyenlőtlenebbül oszlik a gazdagság, annál kisebb az esély a nagyok közé betörni, ezt eredményezi a mindenféle fék és ellensúly, kiegyenlítő mechanizmus nélküli pénzbeáramlás. Jelenleg a Paul Tomkins-féle TPI-index szerint számolt keretérték így néz ki:

Miért probléma a tulajdonosi pénzek korlát nélküli öntése a klubok költségvetésébe? Sok érvet lehet ellene felhozni, és a Chelsea jó példa lehet arra, hogy miért kell ezt korlátozni. Gazdag orosz tulajdonosa mára a háttérbe vonult, vízumproblémái miatt a korábbiakkal ellentétben nem vesz már részt a klub mindennapi életében (két éve nem volt kint klubja mérkőzésén), de Abramovics pénze nélkül a Chelsea továbbra sem tud önfenntartó lenni. Az orosz tulajdonos tavaly újabb 247 millió fontot pumpált a klubba, fedezve az előző év csaknem 100 milliós veszteségét. Kieran Maguire, a liverpooli egyetem sportközgazdásza szerint az a probléma a londoni klub gazdálkodásával, hogy önmagában nem termel elég bevételt az új játékosok megvásárlására. 

Hogy mi ezzel a baj, talán nem is kell nagyon magyarázni. A futball üzlet is, de nem csak az, elsősorban mégiscsak sportról beszélnünk. Azok, akik az üzleti oldalát is próbálják sportszerűen kezelni, vagyis csak azt a pénzt költik el, amit megtermelnek, hátrányba kerülnek azokkal szemben, akik következmények nélkül költhetnek, rúghatnak ki menedzsereket (a Chelsea az Abramovics-érában 90 millió fontot költött az elbocsátott edzők végkielégítésre). 

Nem beszélve a piactorzító hatásról, az elszálló játékosárakról. Elég csak a szintén olajpénzből gazdagodó Paris Saint-Germain 2017-es akciójára gondolni, mellyel megszerezték a Barcelona brazil ászát, Neymart – 222 millió eurót fizetve érte. A hoppon maradt katalánok a veszteséget két, egyenként 100 millió feletti transzferrel próbálták pótolni (kettejükért összesen 270 millió eurót fizettek), holott korábban 100 milliót is csak elvétve, a legnagyobb sztárokért fizettek a klubok. 

A Financial Fair Play-t elsősorban a klubok eladósodásának megelőzésére hozták létre, van ugyanis egy másik probléma a túlköltéssel, különösen, ha a klubvásárlás csak egy múló hóbort a gazdag tulajdonos életében. Könnyen belátható, hogy ha egy klub nem piaci alapon működik, a pénzcsap elzárása után hamar komoly bajban találhatja magát.

Emlékszik még valaki az egykor Roberto Carlost is a soraiban tudó Anzsi Mahacskalára? Esetleg a Hernan Crespót sorai közt tudó Parma csapatára, amely aztán 2015-ben ment csődbe. A Leeds United mostanában próbál visszakapaszkodni az élvonalba, miután a 2000-es évek közepére belefuladt az adósságaiba és el kellett adni a játékosait, a stadionját, az edzőközontját, majd végül potom 10 millió fontért magát a klubot is, majd ki is zárták. Hasonló játszódott le Portsmouthban is, az addig első osztályú klubot is kizárták a Premier League küzdelmeiből, hogy mostanra visszakapdkodhasson a harmadosztályba...

Ennek ellenére sokan vannak, akik nem értenek egyet ezzel a szemlélettel. Az egyik leggyakoribb érv az FFP ellen, hogy bebetonozza a status quo-t, nem ad esélyt arra, hogy kevésbé sikeres klubok is betörjenek a nagyok közé. Két probléma is van ezzel az állítással. Először is nem igaz. Be lehet törni a nagyok közé végtelen pénz elköltése nélkül is, a Premier League-ben jó példa erre a tavalyi BL-döntős Tottenham Hotspur, melyet két évtized alatt hozott fel Daniel Levy középcsapatból stabil top 6, állandó Bajnokok Ligája résztvevővé, igaz folyamatosan el kellett adnia legjobb játékosait (Dimitar Berbatov, Michael Carrick - Manchester United, Gareth Bale, Luka Modric - Real Madrid, és így tovább). De számos más ellenpélda is létezik: a most rekordot rekordra halmozó Liverpoolt 2010-ben szintén csak egy hajszál választotta el a csődtől (a korábbi tulajdonosok a klub terhére vettek fel köcsönöket a megvásárlásra, amiket aztán az időközben beütő pénzügyi világválság hatására nem tudtak visszafizetni), de 10 év kemény munkájával (legjobb játékosainak folyamatos eladásával (Fernando Torres - Chelsea, Luis Suarez - Barca, Raheem Sterling - Manchester City, Philip Coutinho - Barca) és az értük kapott pénz visszaforgatásával lépésről lépésre felépítették a mostani szupererős klubot. De említhetnénk a Dortmund példáját is, amely szintén közel állt a csődhöz, a Liverpool mai BL-ellenfelét, az Atletico Madridot (Torres és Agüero is Atletico-játékos volt, mígnem távoztak Angliába). Ide lehet sorolni a Red Bull franchise klubjait is, hiszen az RB Leipzig (Gulácsi és Willy Orban csapata) és a Red Bull Salzburg is stabil BL-szereplő csapat lett, a Lipcse a Bundesligában felnőni látszik a Bayern-Dortmund kettős mellé. 

Közös ezen klubok stratégiájában, hogy alapvetően fiatal tehetségeket vesznek meg, gyakran potom pénzért, hogy aztán az eladásukon szerzett haszonból tovább építsék a csapataikat. A Liverpoolnál ez a folyamat befejeződni látszik, lévén a klub történelmi státusa, nemzetközi szurkolóbázisa a legnagyobbak között volt mindig is. A Manchester Citynek soha nem kellett eladnia legjobbjait, amire még a városi rivális, és nem mellesleg sokkal több bevételt generáló United sem volt képes, hiszen Cristiano Ronaldót nem tudták megtartani a Real Madrid ellenében.

A Tottenham 2019-ben átadott stadionja. A beruházásra felvett 637 milliós hitelt a klub önerőből fizeti vissza A Tottenham 2019-ben átadott stadionja. A beruházásra felvett 637 milliós hitelt a klub önerőből fizeti vissza

Persze két évtized hosszú idő, de pont ez a lényeg, a másik ellenérv: a jelenlegi elitklubok többsége sem néhány év alatt, csupán sok pénzt elköltve építette fel mostani státuszát, évtizedek, gyakran több mint 100 év munkája van benne. Éppen ezért jogosan merül fel a kérdés a fenti érv ellen: miért kellene ezt a sok évtizedes munkát megspórolni a feltörekvő kluboknak, miért járna nekik a jog, hogy gyorsabban, a történelmi lemaradást pénzzel behozva érjenek a csúcsra? 

Nyilván a top futballban ma már mindenki sok pénzt költ, de nagyon nem mindegy, hogy hogyan szerzi meg az elkölthető összegeket. A Manchester City stadionja csak ritkán telik meg, szurkolói bázisa még Manchesterben sem számottevő. A Pilotfish Media szerint a közösségi oldalakon követőiknek 50 százaléka, tehát a fele „fake account”, azaz nincs mögötte valós, létező személy. A klub újsághirdetésben kéri szurkolóit, hogy menjenek ki a Bajnokok Ligája meccsekre, és influenszereket toboroz, hogy „gyártsanak” beszámolókat a valójában nem létező, fantasztikus stadionbéli hangulatról.

A Manchester City influenszereket toboroz, mert „a Bajnokok Ligájában három viszonylag ismeretlen ellenféllel fogunk játszani, ezért törzsszurkolóink kevésbé valószínű, hogy kijönnek a meccsre”. A Manchester City influenszereket toboroz, mert „a Bajnokok Ligájában három viszonylag ismeretlen ellenféllel fogunk játszani, ezért törzsszurkolóink kevésbé valószínű, hogy kijönnek a meccsre”.

Ehhez képest a klub szponzori szerződései sehol máshol nem látott, csillagászati összegeket hoznak a klub konyhájára és a legnagyobb szponzorok véletlenül a pont klubtulajdonos Manszúr sejk köreiből kerülnek ki. A mostani UEFA-vizsgálat eredménye szerint valójában maga a tulajdonos fizette ezeknek a támogatói pénzeknek a túlnyomó részét. A másik tényező, hogy a City képviselői olyan agresszív, lenéző stílusban, az együttműködés szándékának legkisebb jele nélkül kezelték az egész UEFA-viszgálatot, amire nem nagyon van precedens. És itt lehet az a különbség is, hogy a katari tulajdonosú PSG miért úszta meg hasonló szankciók nélkül a szabályok megszegését (no meg némi jogi banánhéj is szerepet játszott: az UEFA ugyanis kicsúszott a szabálysértések újbóli megvizsgálását előíró saját maga által szabott határidőből...)

A sejk nem olyan tulajdonos, akit a futball szeretete vett rá erre a befektetésre. Ő nem olyan, mint Abramovics, aki a vízumproblémák előtt állandó vendég volt a Chelsea otthonában. Manszúr sejkkel mindössze egyszer találkozhattak a jelenleg az Etihad légitársaságról elnevezett stadionban a manchesteri szurkolók. Tizenhárom év alatt egyszer ment el megnézni a csapatot, melyre 2018-ig közel mint 1,5 millárd fontot költött.

Hogy miért van akkor szüksége a klubra? Talán üzleti lehetőséget lát-e benne, belépőt a nyugati piacra. Talán nem túl jó nemzetközi reputációját javítaná vele, pontosan nem lehet tudni, csak találgatni. Egy biztos: ha valóban igaz, hogy tudatosan megszegték a szabályokat, akkor bűnhődniük kell és ezzel még a saját szurkolóik közül is egyetértenek sokan. Lehet vitatni a szabályok helyességét, lehet tiltakozni ellenük, lobbizni a megváltoztatásukért. De aki elindul a versenyben, az a nevezéskor elfogadja azokat, köteles betartani őket. Mert a sportban a fair play nem érhet véget a hármas sípszóval, minden területen törekedni kell rá.