Szóval Magyarország rendeletben alkot költségvetést. Jogi bikkfanyelvről magyarra fordítva gyakorlatilag ez jelent meg a múlt héten a Magyar Közlönyben. Mivel az évből most már kevesebb, mint három hét van hátra, és a jövő évre kalkulált makrogazdasági adatok elszálltak, mint a győzelmi zászló (4,1 százalékos GDP-növekedés, 5,2 százalékos infláció? Hol van az már!), szükséges a büdzsé minél gyorsabb újraszámolása.
A veszélyhelyzeti rendelkezéseknek a jó és rossz oldala is ebben rejlik. Egy rendelet megalkotása jóval gyorsabb, mint egy ugyanolyan fajsúlyú törvényé, így a veszély elhárítása is gyorsabban megvalósítható. Az érem másik oldala pedig az, hogy tulajdonképpen nincs semmiféle kontroll a végrehajtó hatalom felett, azaz veszélyhelyzet ürügyén attól teljesen független rendelkezések meghozatalára is felhatalmazást ad.
A rendeleti úton megalkotandó költségvetés teljesen egyértelműen utóbbi kategóriába tartozik. Azzal, hogy a kabinet az Országgyűlés őszi ülésszaka idején sem készítette el a tervet, nem terjesztette azt a Ház elé, olyan mulasztást követett el, ami
gazdasági bizonytalanságot okoz.
Ez kihat a gazdaság minden szegmensére: a háztartásokra, a gazdálkodó szervezetekre és az államra, önkormányzatokra is, hiszen december közepén sem tudják, mekkora bevétellel és kiadással kell számolniuk az elkövetkező évben. A bizonytalanság növeli a kockázatot, ami meg fog mutatkozni az elvárt hozamokban, vagyis az állampapírok kamataiban is. Ezt nem is kívánom tovább ragozni, a közelmúltban Székely Sarolta kolléganőm tényleg alaposan körbejárta ezt a problémakört.
Amiről most kicsit részletesebben kívánok értekezni, az a veszélyes precedens, amit ezzel a kabinet megteremtett. Mert egy polgári berendezkedésű országban – a szubszidiaritás elvének megfelelően – megengedhetetlen, hogy az adófizetők által összedobott közös kalap tartalmáról ne az adófizetők által megválasztott plénum döntsön.
Magyarán:
mivel a kormányzatot nem közvetlenül a választópolgárok választják, így nem ragadhatják magukhoz a közös pénzeinkről történő rendelkezés jogát,
még veszélyhelyzetben sem. A kabinetben ugyanis nem valósul meg a népképviselet elve.
Mert mi is most maga a veszélyhelyzet? A szomszédos országban zajló háború. Az pedig csaknem tíz hónapja zajlik, azóta volt egy választás áprilisban, egy kormány(újra)alakítás májusban, a jövő évi büdzséről szóló törvényjavaslatot június elején nyújtották be, aminek végszavazását pedig július 19-én, azaz idestova öt hónapja tartották a Tisztelt Házban. Ezek után időhiányra hivatkozni finoman szólva is érthetetlen. Nemcsak a NER elmúlt tizenkét és fél éve alatt, de azt megelőzően is volt példa arra (például 2006 nyarán a Ház hat rendkívüli ülést tartott tizenkét ülésnappal), hogy
az Országgyűlésnek közvetlenül az őszi vagy a tavaszi ülésszakát követően összeültek a honatyák rendkívüli ülésszakra,
hogy a szünet idejére eső vagy a rendes ülésszak alatt felmerült újabb ügyeket megtárgyalják. A rendkívüli ülést vagy ülésszakot a Házszabály szerint az államfő, a kormány vagy a képviselők egyötödének kérelmére kell összehívni, így – mivel a Fidesz–KDNP koalíciója adja a köztársasági elnököt és a kormányt is, valamint kétharmados többségük van a parlamenti patkóban –
az égvilágon semmi akadálya nem volt annak, hogy az új költségvetést parlamenti keretek között tárgyalják meg és fogadják el.
(Egyébként az Alaptörvény azt mondja ki, hogy ha december 31-ig nincs elfogadott költségvetés, akkor a bevételek beszedhetők, a kiadások pedig az előző évi előirányzatoknak megfelelően időarányosan teljesíthetők. Ha a tárgyév március 31-i sincs elfogadott költségvetés, akkor az államfő felosztlathatja az Országgyűlést. Ezekről azonban jelen esetben szó sincs, az országnak van elfogadott és kihirdetett büdzséje, csak épp vajmi távol áll a valóságtól.)
Az átdolgozott költségvetés elfogadásával egy rendkívüli ülésszakban nem is lenne semmi gond, a büdzsé „sima feles” törvény, azaz ha a Ház határozatképes, akkor a költségvetést a jelenlévő képviselők felének szavazatával el is tudják fogadni. A megtárgyalással sokkal nagyobb a zűr.
Mint felettébb kifejtettem, az adóforintokkal rendelkezés joga közvetlenül az adófizetők által megválasztott plénum joga. Márpedig
ennek a plénumnak, az Országgyűlésnek több mint felét egyéni választókerületi képviselők adják, akiknek kutya kötelessége a saját körzetük képviselete akár más képviselőtársuk, akár maga a kormányfő akaratával szemben is.
Igen, tudom: ki az az egyéni választókerületi képviselő, aki nemcsak az elmúlt tizenkét és fél évben, nemcsak az elmúlt harminckét évben, hanem azelőtt is ellent mert mondani az éppen aktuális fejesnek? Már a negyvenes évek végén is jött érte a „nagy fekete autó”, ez mára annyiban enyhült, hogy „csak” hátrébb ültetik a parlamenti patkóban.
Ám azzal, hogy a „mezei” parlamenti képviselőket kiiktatták a költségvetés újratervezésének rendszeréből, nemcsak demokráciadeficit keletkezett, de a polgári berendezkedés is sérült.
Itt most nem valami megfoghatatlan, absztrakt fogalomról van szó, hanem nagyon is konkrét dologról: adóforintjaink nyilvánosságáról, nyomon követéséről. Korunk egyik legismertebb filozófusa, Jürgen Habermas A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című alapművében így fogalmaz:
„A kifejlett polgári nyilvánosság a közönséggé összegyűlt magánemberek tulajdonosi [bourgeois] és tisztán emberi [homme] szerepükben megnyilvánuló fiktív azonosságán nyugszik.”
A könyv 1990-es magyar nyelvű kiadásához Felkai Gábor szociológus írt utószót, aki a fenti mondatot így kommentálta:
„E – jól tudjuk – fikció kibontakozásának terrénuma mármost a parlament; az a szerv, ahol intézményesül az okoskodó magánemberek nyilvános és racionális vitája.”
(Az „okoskodó” kifejezést e kontextusban nem a mai, pejoratív értelemben kell venni, annak értelme a habermasi közügyeket megvitató személy – A szerk.)
Vagyis azzal, hogy pártunk és kormányunk a büdzsé újratervezését rendeletté silányította (legyen az szakmailag mégoly megalapozott is), nemi is két, hanem egyenesen három legyet ütött egy csapásra:
- Egyrészt meghiúsította azt, hogy a költségvetést az adófizető választópolgárok által megválasztott képviselők láthassák, véleményezhessék, és a polgári berendezkedésben ideálisként felvázolt módon nyilvánosan, észérvekkel vitázhassanak róla.
- Másrészt meghiúsította, hogy az egyes választókerületi képviselők például módosító indítványok benyújtásával beleszóljanak a költségvetésbe saját választóik érdekeit képviselve.
- Harmadrészt meghiúsította azt is, hogy az év legfontosabb parlamenti vitáját a széles közvélemény (azaz a megválasztott képviselők „főnökei”, az adófizető választópolgárok közössége) nyomon követhesse, véleményt alkothasson az adott képviselő álláspontjáról, őt felelősségre vonhassa, ha nem képviseli a térség érdekeit.
Adóforintjaink sorsáról így nem szemünk előtt, hanem „szivarfüstös kártyahelyiségekben”, azaz minisztériumi előszobák meg a Karmelita kolostor sok titkot rejtő falai közt döntenek. Ez nem polgári kormányzás, ez sokkal inkább hasonlít a szocialista tervgazdaságra, ahol – Hofi klasszikus kabaréját idézve – „kábé megmondták”, mennyit fialjon a disznó.
