Az 1640-es évekre a hollandok már feltérképezték Ausztrália északi, nyugati és részben déli partját. Az ismeretlen vidék rejtette kincsek reményében a Holland Kelet-Indiai Társaság 1642-ben újabb expedíciót szervezett, amelynek vezetésével Abel Janszoon Tasmant bízták meg. A tapasztalt hajós 1642 augusztusában Batavia (ma Jakarta) kikötőjéből indult útnak Heemskerck és Zeehaen nevű hajóján csaknem százfős legénységével. Szeptemberben kötöttek ki Mauritius szigetén, ahol csaknem négy héten át vesztegeltek kedvező széljárásra várva.
Végül nagy nehézségek árán, viharokkal folytatott küzdelmek után megpillantott egy szigetet, amelyet Tasman a Holland Kelet-Indiai Társaság kormányzójáról Van Diemen-földnek (ma: Tasmania) keresztelt el. Az erős szélben egy hétig megközelíteni sem tudta a partot, csak 1642. december 3-án sikerült a holland zászlót kitűzni a szigeten.
A holland tengerész ezután északra akart fordulni hajóival, de a kedvezőtlen széljárás miatt kelet felé sodródott, majd december 13-án meglátta egy déli sziget északnyugati partvonalát, ő volt az első európai, aki eljutott Új-Zélandig. Kilenc napig hajózott tovább keletre abban a hitben, hogy az újonnan felfedezett földterület az argentin Staaten sziget nyúlványa, ezért nem is adott neki új nevet. (Az Új-Zéland nevet később Zeeland holland tartományra utalva kezdték használni.) Amikor megállt, hogy feltöltse vízkészleteit, az ott élő őslakosok, a földjeiket védő maorik rátámadtak embereire, és négy tengerészt megöltek. Ezért nevezte el Tasman a Gyilkosok öblének a ma Arany-öbölként ismert partszakaszt. A holland felfedező jelképesen holland birtokba vette a területet, majd a kellemetlen élmények után továbbhajózott. A kapitány megbízója, a Holland Kelet-indiai Társaság értéktelennek minősítette a szigeteket, ahová európaiak újabb bő évszázadig vissza sem tértek.
1769-ben az angol James Cook a szigeteket körbehajózta és feltérképezte, és további két expedíciót vezetett ide 1779-ben bekövetkezett haláláig. Útjai felkeltették Nagy-Britannia érdeklődését a szigetek iránt, amelyekre az első ausztráliai brit kormányzó megbízatása a 18. század végén névlegesen már kiterjedt, és 1832-ben kinevezték az első ügyvivőt is. Ausztráliához hasonlóan fegyenctelepek, majd később fóka- és bálnavadászok telepei működtek a szigeteken, ahol gyakoriak voltak a bennszülöttek és a bevándorlók közötti összecsapások. Az 1837-ben alakult, a gyarmatosítást célul kitűző Új-Zéland Társaság sorra kaparintotta meg a maorik földjeit. (A mintegy ezer éve ott élő őslakosoknak több mint 150 évet kellett várniuk, hogy az 1990-es évek második felében megkezdődjön kárpótlásuk elveszett javaikért.)
Új-Zélandot 1840. február 6-án (nemzeti ünnep) a mai Auckland közelében fekvő Waitangiban brit koronagyarmattá nyilvánították, az erről szóló szerződést a brit fennhatóság elfogadtatására kinevezett William Hobson alkormányzó és 540 maori főnök néhány nap alatt szövegezte meg angol és maori nyelven. A dokumentum három pontból állt: elismerte a brit király uralmát Új-Zélandon; a maori főnökök jogát földjeikhez, de kikötötte, hogy azokat csak a brit koronának adhatják el; végül egyenlő jogokat biztosított a briteknek és a maoriknak. A szerződést ugyan nem tartották be, mégis ezt tekintik Új-Zéland alapító dokumentumának.
Az addig az ausztráliai Új-Dél-Wales részének számító Új-Zélandot 1841-ben nyilvánították külön gyarmattá, saját kormányzatát 1852-ben állították fel. Egy év múlva nyerte el önkormányzatát, parlamentje a következő évben ült össze először. A főváros az északi sziget északi csücskén fekvő Auckland helyett 1865-ben lett a sziget legdélibb pontján található Wellington.
Új-Zéland 1907-ben lett domínium, a Brit Birodalom önkormányzattal rendelkező állama, majd 1931-ben a Westminsteri Statútum értelmében elnyerte törvényhozási önállóságát. 1947. november 25-én pedig a Brit Nemzetközösségen belül szuverén állam lett.
MTI
