A 27 perces film megtekinthető itt.
…és komolyan javasolom, hogy előbb nézze meg a Tisztelt Olvasó, mert akkor sokkal jobban fogja érteni a beszélgetés lényegét. Ha nem tenné, a szöveg elolvasása után amúgy is rá fog kattintani, de jobb előbb. A film egyébként a nomád, majd honfoglaló és kalandozó magyarok fegyvereiről, harcmodoráról szól, gyakorlati és tudományos-történeti hűséggel.
De adjuk át a szót az alkotónak.
Mi volt a film alapötlete és egyáltalán mi tette szükségessé, hogy legyen?
A film előkészítésében én még nem vettem részt, de tudtommal az eredeti elképzelés szerint is a korai magyar harcművészetről szóló filmet terveztek az alkotók. Mégpedig olyat, amely a mai legjobb tudásunkat tükrözi. Egyfelől a korábbiakhoz képest sok, új ismeretünk van e tárgyban, másfelől a hagyományőrzők az utóbbi négy-öt évben fejlődtek fel olyan szintre, hogy most már európai mércével vállalható felszerelést tudnak bemutatni. Ez a film alapja, hiszen bármilyen jó és tudományosan helytálló is legyen egy szöveg, a kép, a film sokkal átütőbbé teszi a mondanivalót.
Néhány éve jelent meg egy, Petkes Zsolt régésszel közösen szerkesztett, hat könyvből álló sorozatuk a honfoglalókról, s közülük a harmadik a Honfoglalók fegyverben című, amely erről a témáról szólt. Nem az volt a kiindulópont?
Mondhatnám, hogy annak a könyvnek a filmes változata, de nem így történt. Egyszerűen csak együtt volt az a tudás, amelynek egyik megnyilvánulása a könyv, a másik pedig a most elkészült film.
Hogyan lesz valaki hagyományőrző történész, vagyis miképp kerül kapcsolatba a hagyományőrzéssel, a hagyományőrzőkkel? Vagy kérdezhetném úgy is, hogy: mi volt előbb? A hagyományőrző vagy a történész?
A hagyományőrzés volt előbb. Gyerekkoromban, de akkor még nem így hívták. Kisiskolásként kerültem be egy kézműves körbe, Székely Éva vezette, és elsősorban népi mesterségekkel ismerkedtünk. Szerveződtek hatalmas táborok is, ezek Zánkán voltak, a Balaton mellett, ezer gyerek jutott le oda, és tíz napon keresztül kézműveskedtünk, táncoltunk, énekeltünk. Mindennek gyorsan kialakult egy történeti iránya is. Volt egy antik görög témájú, volt egy Mátyás korabeli reneszánsz és egy honfoglalás kori tábor is. Ezek meghatározó élmények voltak számomra. Ott lehettem például az első jurta felállításánál a modern kori Magyarországon, amit Czinege Lajos, egykori honvédelmi miniszter kapott mongol kollégájától egy látogatása során. Ő pedig odaajándékozta Zánkának, ami szép gesztus volt tőle, de persze senki nem tudta, mit is kellene kezdeni vele. A honfoglaló táborban jött el az ideje: a fafaragó csapat – amihez én is csapódtam – két napig kísérletezett vele: ’80-as évek, még nem volt hol utánanézni a technikának.
Így lettek a magyar iskolások (hogy is mondja az angol?) self made man-ek. De végül sikerült?
Nem kis erőfeszítéssel, de megcsináltuk, és kikönyörögtük, hogy bent alhassunk – ez akkor maga volt a csoda. Egyébként egy-egy ilyen táborra hónapokig készültünk, rendszeresen jártunk az akkori Szovjet Kultúra Házába, mert ott voltak a közép-ázsiai köztársaságok népművészeti albumai, ezekből sokat tanultunk, jegyzeteltünk, rajzolgattunk. Személy szerint nagyon sokat olvastam, középkorról szóló történelmi könyveket, ezekben a táborokban mindez megelevenedett. Azután jött a zene is: régizenét játszottam, játszom a mai napig.
Hol és kitől tanulta a régizenét?
Kobzos Kiss Tamástól (1950–2015, Kossuth-, és Liszt Ferenc díjas zenész, zenetanár – a szerk.), aki a mesterem volt az Óbudai Népzenei Iskolában. Az első hangszer, amit tanultam, az a koboz volt. Azután végül a zenélésen keresztül kerültem újra kapcsolatba a hagyományőrzéssel, a hagyományőrzőkkel. Az már nagyon korán világos volt a számomra, hogy a történelem fontos dolog lesz az életemben, de ahhoz persze ezt a mesterséget is meg kell tanulni. Aztán mindez megfordult: történészi és turkológusi tudásomat kamatoztatni tudtam a hagyományőrzésben, az ott felmerülő problémák megoldásában.
Közelítsünk a tudósi életmű felől: hogyan lett turkológus-történész?
Az egyetemre úgy jelentkeztem, hogy honfoglalást szeretnék tanulni, akkoriban azonban ezt nem tanították a történelem szakon, nem voltak honfoglalással foglalkozó stúdiumok. Ezért vettem fel a török szakot, és ott már valóban sok hasznos dolgot tanultam, de ott viszont „elhúzott” az oszmanisztika. Aztán jó tizenöt ével ezelőtt elkezdtem kisebb, a honfoglalással kapcsolatos tanulmányokat írni, de ezek még nem ütötték át a falat. Hamarosan azonban megindult az őstörténet rendszeres kutatása a Bölcsészettudományi Kutatóközpontban, akkor abba belekeveredtem, és azóta is nagy szerepe van a tudományos életemben.
Hosszú ideig, ha az emberek a hagyományőrzőkről hallottak, csak legyintettek, mondván: ezek a jóemberek mit sem tudnak a lényegről, csak majmolják a XIX. századi festményeken látottakat. Ebben a filmben azonban valami egészen mást lehetett látni.
A hagyományőrzőknek van egy olyan rétege, amelynek tagjai kifejezetten a tudást keresik, nem pedig a mesét. Az izgatja őket, hogy a valós információk alapján hogyan lehet a lehető legjobban megjeleníteni egy-egy korszakot. Ez nagyon sok mindennel együtt jár, hiszen például meg kell ismerni a kor kézművestechnikáit, hogy megfelelő tárgyakhoz jussunk. Kimondhatjuk, hogy a magas szintű hagyományőrzés egy önálló módszer, amellyel a múltról ismereteket lehet szerezni. Olyan ismeretszerző módszer ez, amely se nem régészet, se nem történettudomány, se nem művészettörténet, sem pedig semmi más, ami alá be lehetne sorolni.
Ugyanis teljesen saját módszere van. Vagyis önálló. Olyan információkhoz jut el, amihez a korral foglalkozó tudományok nem.
Ezt hogy csinálja?
Nem úgy, hogy a történész vagy a régész megmondja, hogy mi a helyes, a hagyományőrző pedig megjeleníti ezt, hanem arról van szó, hogy a hagyományőrző önálló kérdéseket tesz fel, és arra próbál válaszokat találni, persze a kutatási eredmények segítségével. De – és ez nagyon fontos! – olyan saját tapasztalatokhoz tud eljutni, amelyekhez az említett tudományok képviselői önmaguktól nem lennének képesek. Hiszen nem ez a dolguk.
Mind a film, mind pedig az említett hat könyv egyformán és nagyon becsülendően a mindennapi élet felől közelíti meg az ezerszáz évvel ezelőtt élt emberek világát, nem pedig a szobatudós íróasztala felől. Ezért fogják szeretni azok, akiket nézőként megcéloztak.
Az volt a célunk, hogy azt a rengeteg információt, ami mostanra összegyűlt sok, kicsi körben, amelyeknek tagjai esetleg nem ismerték egymást, úgy adjuk közre, hogy minél több néző értse és megértse. Filmes módszerrel megmutatunk néhány dolgot, amelyeket nemhogy az átlagnéző, de a tudós kollégák sem láttak még. Ez a film most szűken csak a fegyverekről, azok elkészítéséről, használatáról, valamint a hadakozás művészetéről szól.
Mai ésszel talán fel sem tudjuk mérni, hogy mekkora érték volt öt nyílvessző, amit kilőttek, nemhogy nyílzápor, amelyről itt-ott lehet olvasni. A film nagy értéke, hogy bemutatja például, hogyan készül egy kovácsoltvas nyílhegy és a hozzá tartozó nyílvessző. Találkozhatunk a valósággal, a régi korok realitásaival és ezt kell ütköztetnünk a mai pazarló, hulladéktermelő, fogyasztói világunk gondolkodásmódjával.
Ezt forgatás közben is átéltük, amikor a nyilaikat kilövő lovasokkal dolgoztunk. Ugyanazt a jelenetet sokszor fel kellett venni, a nyilak meg csak fogytak… Végül már mindenki nyilat keresett, hogy legyen a következő jelenetre is. A honfoglalás korában pedig mi is volt? Egyik forrásunk megírja: a magyarok egész télen nyílvesszőket készítettek. Ez lassú, sok munkával járó tevékenység. És igen: sok kell belőle.
Ami a film további erénye, hogy megmutatja: csak a fegyverek és a hadakozáshoz szükséges további holmik előállításához hányféle szakmát kellett megtanulni, kikísérletezni az előállítási technikát és technológiát.
Pontosan. Meg lehet mutatni, hogy régi korok emberei nagyon bonyolult dolgokat tudtak nagyon mély tudással előállítani. Tizenöt évvel ezelőtt mindez még nem volt lehetséges. Ma viszont már vannak olyan emberek, akik ezeket a mesterségeket felélesztették, ezeket a tevékenységeket gyakorolják. Másképp nem megy, csak ha belebújnak az elődeink bőrébe.
Ez is mutatja, hogy elődeink nem egy-két nap alatt találták ki és fejlesztették fel ezeket a dolgokat. Gondoljunk csak bele, hogy egy sodronying elkészítése mennyi szaktudást igényel és mennyi gyakorlást. És akkor még az időfaktorról nem szóltunk.
Mekkora volt ennek a filmnek a költségvetése?
Tudtommal 15-20 millió forint között. Két nagy támogatónk a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont volt, de magánemberek, magáncégek ugyancsak hozzájárultak, nem is kevéssel. Mindent egybevetve talán 10–12 forgatási nap volt.
Szerencsére a filmesek is nagyon élvezték a témával való foglalkozást. Hozzá kell tennem: nagyon komoly csapattal dolgozhattunk együtt. Összeadódott a témaszeretet a szakmaszeretettel. Jó lenne persze majd folytatni is, de a honfoglalás és azon belül a hadászat: két nagyon erős téma. Hasonló erejűt nehéz találni, de nem lehetetlen. Például nagyon szépen (és bizonyára közönségsikerrel) meg lehetne csinálni 1848-49-et is.
Főként, ha továbbra sem a meséket, hanem a mindennapi valóságot adnák vissza.
A honfoglalás korát illetően a hagyományőrzés a „hadakozás” terén a legerősebb. A mindennapi világot sokkal nehezebb lesz bemutatni filmszerűen…
… és főként úgy, hogy a néző ne aludjon el közben, tehát hogy ne csak filmszerű legyen, hanem érdekes is.
A filmet a tudós szakértőkön kívül több hagyományőrző csoport segítette, a filmet Komporday Tamás rendezte, operatőre Lovasi Zoltán volt. Sudár Balázs közérthető szövegét kiválóan tolmácsolta a jó orgánumú Varga Gábor.
