10p

Megroggyanhat a Fidesz a Novák-botránytól? Kitört a belharc a pártban?
Mi lesz az uniós pénzekkel és a magyar gazdasággal?

Online Klasszis Klubtalálkozó élőben Lengyel Lászlóval -
vegyen részt és kérdezzen Ön is a Pénzügykutató Zrt. vezetőjétől!

2024. február 28. 15:30

A részvétel ingyenes,
regisztráljon itt!

Ha szeretnénk tudni, hogyan beszéltek ezer évvel ezelőtt (és még korábban) élt őseink, akkor beszédrögzítő eszközök híján a korabeli leírt szövegek lehetnének segítségünkre, de ilyenek sem nagyon voltak. S ha lettek volna is, nem kevés gondot okoznának. Interjú Hoffmann Istvánnal.

Az első írott emlék, amelyben magyar szavak találhatók, az a veszprémvölgyi apácakolostor adománylevele, amely 998 és 1002 közt születhetett, a korabeli görög nyelven íródott és (mivel birtokjuttatásokról szól), a birtokneveket nem lehetett görögül, csak magyarul írni. Így volt hiteles. Tucatnyi helynév szerepel benne, például: Csittény, Gerencsér, Kenese, Padrag, Paloznak, Szárberény, no meg a Duna folyó. Az oklevél írójának komoly gondja lehetett e helységek nevének leírásakor, hiszen az akkori görög nyelv és írás nem ismerte a magyarban meglevő hangokat, mint amilyen az „a”, „cs”, „ny”, ”s” és így tovább. Nekünk, kései utókornak viszont annyiban szerencsénk van, hogy ezek a helységek ma is léteznek, vagy léteztek a korábbi évszázadokban. Ritkaság, meg kell becsülni. Még akkor is, ha nem maradt meg eredeti fizikai állapotában, csak Könyves Kálmánhoz fűződő, 1109. évi latin és görög nyelvű másolatában.

A következő írásmű, amely belevilágít az adatszegénység homályába, az a Tihanyi alapítólevél, félévszázaddal későbbi keltezésű: 1055-ben keletkezett. Itt már nemcsak nevek és helységnevek találhatók, hanem ragok, képzők, sőt: egy teljes (vagy majdnem teljes) magyar nyelven leírt mondat. Betűhíven: feheruuaru rea meneh hodu utu rea, ezt ma így mondanánk: a Fehérvárra menő hadiútig. Ez a szöveg is már több mint ezer éves. De akkoriban hogy ejthették? 

A Tihanyi alapítólevél. Fotó: Wikipédia
A Tihanyi alapítólevél. Fotó: Wikipédia

Szaladjunk előre újabb másfélszáz évet: ekkor született a Halotti beszéd és könyörgés, 1192-95 közt, ugyanis ez az első, magyar, összefüggő, teljes szöveg, egy eredetileg latin nyelvű írásmű fordítása. Benne az akkori magyar beszéd írásos tükrével, csakhogy… Csakhogy megfogalmazója (és talán leírója is) magyar anyanyelvű lehetett, akinek alaposan meg kellett küzdenie azzal a nehézséggel, hogy a magyar kiejtésben levő hangok (főként a magánhangzók)  jórészét nem lehetett a középkori latin 24 betűjével visszaadni. De (akárcsak a veszprémvölgyi görögben) nem volt „s ”, „gy”, „ny”, és így tovább. Arról nem szólva, hogy ez a mégoly értékes nyelvemlék csekély 300 évvel a honfoglalás után született, és a nyelv akkoriban is változott, fejlődött, mint bizonyára előtte és (ezt már biztosan tudjuk) utána is.

Tehát itt kérdés kérdés hátára halmozódik, ezért szaktudóshoz fordulunk. Kérdéseinkre dr. Hoffmann István, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Debreceni Egyetem nyelvészprofesszora válaszol.

Melyek az említett nyelvemlékek leírása közti tanulságok?

Kétségtelen, hogy az 1055-ben keletkezett Tihanyi alapítólevélből megtudhatunk bizonyos dolgokat, de annál korábbi, magyar nyelvterületen készült, eredeti formájában fennmaradt írásos emlékünk nincs. Mégsem kell csupán rekonstrukcióra, hipotézisekre alapoznunk, amikor a korábbi időszak nyelvét akarjuk megismerni, csak másféleképpen kell közelítenünk a tárgyhoz. Vannak ugyanis olyan írott nyelvemlékek, amelyek megőriztek magyar szavakat, de azokat nem a Kárpát-medencében írták. Például Bizáncban, a sokat emlegetett De administrando imperio (rövidítve: DAI) című munkát, melyet a 950 táján élt bizánci császárhoz, Bíborban született Konstantinhoz lehet kötni. Ebben a könyvben három fejezet foglalkozik a magyarokkal és többek közt magyar neveket is találunk bennük. Elődök, kortársak, vezérek neveit, a törzsek megnevezését. Van azonban egy probléma. Ezek, én úgy fogalmaznék, hogy magyar eredetű szavak, amelyek az akkori görög nyelvbe belekerültek, azaz valamennyire úgy kell foglalkozni velük, mintha a görög nyelv jövevényszavai lettek volna. A dolog külön érdekessége, hogy ezért nemcsak a magyar filológusok szokták ezeket elemezni, hanem a bizantológusok is. Azonban mindenképpen hálásak lehetünk a császárnak, mert olyan neveket örökített meg, amelyeket enélkül nem ismernénk. A görög nyelv betűkészletével, az egykori nyelv lejegyzésében megörökíti tehát például a törzsek neveit. Ezeket a törzsneveket soha senki nem említi a későbbiekben.

Mit tudunk meg ebből, mivel van a segítségünkre?

Például a DAI-ban megemlített törzsnevek helynevekként előfordulnak a Kárpát-medencében. A magyar nyelvtörténészek ezek magyarázatával nagy bajban lennének, ha nem volna ez az írott forrás. Mert különben mit kezdenének a sok  -nyék, -megyer, -kürt, -gyarmat, -tarján, -jenő, -kér, -keszi utótagú vagy önmagában álló településnévvel? Van azonban ebben az írásműben két olyan név is, amely visszavezet bennünket a honfoglalás előtti időszakra: két olyan nyelvi nyom, és csak ez a kettő, amely a magyarok honfoglalás előtti szállásterületeit jelölte: Etelköz és Levédia. 

Ha jól emlékszem a DAI-ban ilyen alakban szerepel: Levedi. Nem lehetséges, hogy a „d” ugyanúgy kicsinyítő képző, mint Árpád vezér nevében?

Ez az ismert felfogás valójában tévedés. A „d” ezekben az esetekben személynévképző toldalék. Eredetileg valóban kicsinyítő képző lehetett, de gondoljunk csak bele: a „Sárika” névben kicsinyítő képző a szóvégi „-ka”? Nem. Az bizony becéző képző, ugyanis nem azt jelenti, hogy „kicsi Sári”, mert akit ilyen névvel illetnek, lehet akár nyolcvan éves is. Ellentétben az „asztalka” szóval, amelyben a nevezett tárgy méretére utal a képző. Ha valakit megszólítok így, hogy: „Sanyikám”, abból kiderül, hogy a kicsinyítőnek született képző más funkciót kap, és abban a szerepben áll a névben. Ebben az esetben lehet, mondjuk a kedveskedés a beszélő célja. Vagyis a személy nevét változtatom meg vele a megszólítotthoz való viszonyulásomat is kifejezve egyúttal. 

Akkor most nézzük még egyszer Levédiát.

A vezér neve Levedi, ma úgy mondanánk, hogy: Leved vezér, és az ő vezetése alatti nép szállásterülete volt az így elnevezett föld, amit ugyanúgy Levedinek mondtak. Hasonlóképpen ilyen szállásterület volt Etelköz (vagyis két folyó köze, ezek egyike az Etel nevet viselte), ez a DAI görög eredetijében Etelküzü hangzást tükrözve szerepel. Ezek a X. századi (hangsúlyozom: görög átírásban) ránk maradt nevek jórészt ugyanazokat a jegyeket mutatják, mint a jóval későbbi Tihanyi alapítólevélben előforduló magyar helynevek. Ez azt jelzi, hogy noha bizonyára lehettek változások ebben az időszakban a magyar  nyelvben, de ezek nem voltak olyan jelentősek, hogy a nyelv ősi, már a honfoglalás előtti időkben is jellemző vonásait eltüntették volna. Például a szóvégi magánhangzókat. Ez minden bizonnyal nagy múltú, az alapnyelvre visszamutató hagyomány, de ekkoriban, a X. századtól kezdődően indulhatott meg ez az erős átalakulása a szavak hangzásának…

… valamint e jelenség írásos megörökítésének. 

Igen, igen, hiszen még a XI. században, sőt később is zajlik a folyamat. 

Van arra hiteles, megbízható forrásunk, hogy ez miért következett be?

Ezt olyan általános nyelvészeti érvekkel szokás alátámasztani, mint hogy például a gondolkodás és a beszéd felgyorsulása eredményezhet ilyen és ehhez hasonló változásokat. Végül is ez egy nem nyelvészeti érv, de hogy nyelvészetit is említsünk: az analógia is erősen ható tényező lehetett. 

Hoffmann István úgy véli, ha ezer évvel ezelőtt mindenki tudott volna írni-olvasni, akkor talán a szóvégi magánhangzók is lassabban tűntek volna el. Fotó: Wikipédia
Hoffmann István úgy véli, ha ezer évvel ezelőtt mindenki tudott volna írni-olvasni, akkor talán a szóvégi magánhangzók is lassabban tűntek volna el. Fotó: Wikipédia

Az analógia nyilván erősebb volt a mai szerepénél (bár ma is erős), hiszen nem volt olyan, mindenki által használt fegyelmező forma, mint az írásbeliség. 

Ez nagyon érdekes felvetés. Most, hogy átgondolom, úgy vélem, hogy ha ezer évvel ezelőtt mindenki tudott volna írni-olvasni, akkor talán a szóvégi magánhangzók is lassabban tűntek volna el, mivel általában is igaz a megállapítás, hogy az írás jellegzetesen konzerváló hatású megjelenése a nyelvnek. Visszatérve az említett két szállásterület nevéhez, meg kell állapítanunk, hogy pontosan beleillenek abba a szisztémába, amilyennek a helynévi rendszert ismerjük. Igaz, hogy a következő évszázadokból, de nemcsak mindössze két adat, hanem akkor már sok tíz-, sőt százezer feljegyzett név alapján. Az Etelköz névhez hasonló helynevek (két folyó közti terület megjelölésére) ma is tucatszámra előfordulnak (Bodrogköz, Drávaköz stb.). Ezeknek feltűnő jellemzőjük, hogy csak az egyik folyó van megnevezve bennük, noha a név jelentése: két folyó közti terület. 

Mi ennek az elnevezési szokásgyakorlatnak a magyarázata?

A régi emberek gondolkodásmódja. Ha alaposabban megnézzük, látjuk, hogy a két folyó megnevezése közül mindig a kisebbik neve szerepel. Azt gondolhatták, hogy a nagyobbikat amúgy is mindenki tudja, ismeri, hiszen abba több, kisebb mellékfolyó is belefolyik. Akkor viszont ez a fontos és pontos helymegjelölés. Levédia neve pedig azt mutatja, hogy az egy fontos, ismert személy birtoka. Ez pedig a leggyakoribb, honfoglalás utáni birtoknév-típus, majd településnév-típus. A korai magyar települések elnevezése ilyen jellegzetességet mutat. Ez pedig arról vall, hogy ha ez a birtok az én nevemet viseli, akkor tulajdonjogot formálok rá. Az enyém.

… és  az utódaimé is.

Természetesen. Bár addig, amíg csak egyetlen nevet viseltek az emberek, az utódok neve eltérhetett az első birtokosétól. Viszont később gyorsan és széles körben elterjedt a nemzetségnév, ez ugyancsak gyakran szerepelt településnévként is, amely kifejezte az öröklődő birtokjogot is. Nos, ilyen apró jelek utalnak arra, hogy a X. és a XI. századi, sőt még a későbbi nyelvünk is hasonló volt a lényegi vonásokat tekintve. A X. századi, néhány tucat adat és a XI. századi néhány száz adat azt mutatja, hogy nyelvünk nem változott lényegileg, noha kétségtelenül változott is valamelyest. Hogy ezek a változások miként és főként mikor zajlottak le, azt tudományos pontossággal nem nagyon tudjuk bizonyítani. Viszont a mai magyar nyelv változásait adatolhatóan tudjuk követni, és nem nagy merészség azt állítani, hogy régen is hasonlóképpen történhetett ez a folyamat. Úgy, hogy egy régi forma mellett létrejön a nyelvhasználatban egy újabb, ez terjedni kezd, népszerűsödik, egy ideig a kettő egymás mellett él, aztán az újabb (vagy esetleg a régi) győz.  

Például az „utu”, meg az „út”.

Igen, ez jó példa. Az idősebb generáció még a hagyományos formát használta, a fiatalabbak már a rövidebbet, a kettő egymás mellett élt egy darabig, de amikor az ifjabb generáció lett idős, az ő gyerekeik már csak ezt a rövidebbet hallották és használták. Egy népnek a kultúráját viszont a szavak mutatják meg igazán, mert a szavak a kultúra hordozói, a gondolkodás legközvetlenebb kifejezői. A régi korok nyelvét, szavait kutatva, vizsgálva egyre közelebb kerülhetünk az elődeink kultúrájáról alkotott helyes megállapításokhoz. Többnyire nem is csak a nyelvészet segítségével, hanem a történész, régész, néprajzos, archeogenetikus szakemberek kutatási eredményeinek együttes figyelembevételével.  

LEGYEN ÖN IS ELŐFIZETŐNK!

Szerkesztőségünkben mindig azon dolgozunk, hogy higgadt hangvételű, tárgyilagos és magas szakmai színvonalú írásokat nyújtsunk Olvasóink számára.
Előfizetőink máshol nem olvasott, minőségi tartalomhoz jutnak hozzá havonta már 1490 forintért.
Előfizetésünk egyszerre nyújt korlátlan hozzáférést az Mfor.hu és a Privátbankár.hu tartalmaihoz, a Klub csomag pedig egyebek között a Piac és Profit magazin teljes tartalmához hozzáférést és hirdetés nélküli olvasási lehetőséget is tartalmaz.


Mi nap mint nap bizonyítani fogunk! Legyen Ön is előfizetőnk!