24p

Mit remélt Magyarország az EU-tagságtól és mi lett mindebből 20 év alatt?
Devizahitelezés, euróbevezetés, uniós pénzek, kilátások - online Klasszis Klubtalálkozó élőben Medgyessy Péterrel!

Vegyen részt és kérdezzen Ön is Magyarország korábbi miniszterelnökétől!

2024. április 22. 15:30

A részvétel ingyenes, regisztráljon itt!

Ez az interjúsorozat nem mostanában készült, hanem 15-16 évvel ezelőtt. Ezért nem arról szól, hogy mikor lesz Magyarországon euró. Az interjúk készítésekor még arról szólhatott. Arról, hogy akkoriban 2-3 évnyire voltunk tőle. Ma már – legalábbis hazánk politikai vezetése szerint – alig 30-40 év múlva kerülhet rá sor. Már ha egyáltalán. Akkor mégis, mi értelme ezeket az eddig soha, sehol nem közölt interjúkat elővenni? Azért, mert mindez ma már történelem. Benne múltunk, akkori és mai jelenünk, valamint jövőnk. Minden, ami elhangzott, ma is érvényes. Ezúttal azzal a Bartha Ferenccel készült interjút elevenítjük fel, aki 2012 óta már nincs az élők sorában. 1988 és 1990 között a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke volt, az interjú idején a TriGránit Holding Ltd. elnöke.

A mértékadó elemzők szerint 2007-ben körülbelül olyan messze áll Magyarország az euró bevezetésétől, mint 6-8 évvel korábban, pedig akkor még az EU-tagság is csak vágyálom volt. Hogy lehetséges ez?

Csak öt évet lépnék vissza: 2002-ben, a Medgyessy-kormány meglehetősen aktív gazdaságpolitikába kezdett és kezdett világossá lenni, hogy melyek a kitűzött célok, s hogy mi, a vállalkozók mit szeretnénk. Akkoriban a kormánnyal közösen három munkacsoportot hoztunk létre, ezek közül az egyik az euró bevezetésével foglalkozott (ennek Veres János volt a kormány részéről a vezetője, én pedig a Vállalkozók Országos Szövetsége oldaláról), a másik csoport a kormányzati adminisztrációs munka egyszerűsítésével és gazdaságosabbá tételével, a harmadik az adóreformmal. Nagyon jó szellemű és jó hangulatú munka volt, akkoriban méltán számíthattunk arra, hogy az újonnan belépő tízek közt az első körben vezethetjük be az eurót. 

Már az Orbán-kormány is ezzel számolt: emlékszem, egy konferencián Járai Zsigmond, akkori pénzügyminiszter szinte biztosra mondta az euró 2007-es bevezetését. Önök mit tettek?

A kormányzattal megtárgyalva a lehetőségeket, együttesen elfogadva egy menetrendet, úgy láttuk, hogy 2007-2008-ra valóban teljesíteni tudjuk a maastrichti feltételeket és beléphetünk az eurózónába. Nekünk a vállalkozói szféra oldaláról az volt a fő törekvésünk, hogy a fiskális és monetáris egyensúly fennmaradását ne újabb adóemelésekkel, ne vállalkozásellenesen érjük el, hanem tényleges megtakarításokkal (a fölösleges kiadásokból, állami túlköltekezésekből), sőt, valamelyest a kínálati gazdaságot erősítve, a vállalkozások terheit csökkentve. Mindebben nagy egyetértés, ebből következően fényes optimizmus volt akkor jellemző. Ezt követően, de szinte ezzel egyidőben, minden, ami történt, ennek homlokegyenest az ellenkezője volt. 

Ha a száz napos programra gondol, akkor…

… arra gondolok és mindarra, ami azt követte. Százszor és ezerszer fel kell tennem a kérdést: miért megy az ország mindig más irányba, mint ami a legalapvetőbb érdeke? Úgy látszik, nem erősségünk a stratégiai tervezés, akár a politikában, akár a gazdaságban, de bármiben, ami országos nagyságrend. Minden amorf, minden esetleges, teljesen függetlenül attól, hogy jobb-, vagy baloldalról jön, hogy kormányzati vagy ellenzéki megnyilvánulás. A változások és változtatások már nem is választási ciklusonként jönnek, hanem néhány hónapos időközökben, váratlanul, következetlenül, átgondolatlanul. A napi politika áldozatává lett a reális célok kitűzése és az oda vezető út.  

Mi lehet a mögöttes mozgatója annak, hogy miközben mindenki (aki tervez, irányít, végrehajt) tudja, mi lenne jó az országnak, a vállalkozásoknak, az egyes embereknek, mégis az értelmes eszme és gyakorlat ellenére történik és valósul meg minden? Mindenki azt mondaná: Krisztus, és mégis Barabbás jön ki a száján. 

Több okot is látok, de végül is mindnek egy és ugyanaz az eredője. Elveszett a szakmaiság becsülete, az ország dolgait, a közélet ügyeit nem szakmai, nem tudományos, nem reálisan megalapozott oldalról közelítjük, hanem a nagy politikai egyéniségek zseniális tehetségéből fakadó kinyilatkoztatásai alapján. Akik meghatározzák, hogy merre van az előre. Márpedig ez mindenütt a világon komoly, alapos és felelősségteljes csapatmunka. Nagy felkészültségű és gyakorlatú szakemberek százainak vagy ezreinek szervezett, összehangolt tevékenysége, nem ritkán évtizedeken át…

…kivéve a diktatúrákat…

…minden valamire való országban van egy szakmai testület vagy réteg (tudósok, kutatók, hivatalnokok, menedzserek), Hosszú időn keresztül foglalkoznak állami szakterületekkel, gazdaság-, ipar-, oktatás-, kutatás-, agrárpolitikai oldalról, nemzetközi kitekintéssel is, folyamatosan értékelik a helyzetet, a rendszer működését, a célkitűzések megvalósulását, melyek azok a tapasztalatok, amelyeket fel lehet használni, vagy nem szabad felhasználni, csak okulásra. 

Szóval már megint az értelmiség a ludas? A Kádár-rendszerben is az értelmiségen verték el a port, ha baj volt, őket kellett mindenekelőtt megrendszabályozni.

Nem osztom ezt a véleményt. A Kádár-rendszer utolsó húsz évében nemzetközi szinten is elfogadott volt az a produktum, amelyet a magyar értelmiség tett le az ország asztalára. Színvonalas és kulturált országvezetés volt, főként az adott politikai és gazdasági mozgástérben. Az akkori politikai vezetés megadta a lehetőséget az értelmiségnek, hogy aki nem akar belépni a pártba, nem akar miniszter vagy politikus lenni, az nyugodtan foglalkozhasson a saját szakmai ügyeivel, tanuljon és produkáljon. 

Bartha Ferenc úgy vélte, az eurónak nagyon erős fegyelmező szerepe van: a politikusok nem tudják a saját, rövidtávú érdekeiknek megfelelően manipulálni a fiskális vagy monetáris politikát. Fotó: MTI
Bartha Ferenc úgy vélte, az eurónak nagyon erős fegyelmező szerepe van: a politikusok nem tudják a saját, rövidtávú érdekeiknek megfelelően manipulálni a fiskális vagy monetáris politikát. Fotó: MTI

Akkoriban ezt úgy magyaráztuk nyugati partnereinknek, hogy meg kellett tanulnunk gúzsba kötött lábbal balettozni. Most viszont kezünk-lábunk szabad és mégis minden lépésnél orra bukunk? Mi történt?

A rendszerváltást követően ez a minőségi csapat megfogyatkozott, elsorvadt, ennél fogva ma már nem találjuk azt a szakértelmiséget, amely egy ország vezetéséhez nélkülözhetetlen. Vannak viszont mindenféle politikai programjaink, amelyeknek csak az a bajuk, hogy tudományosan nem megalapozottak, ad hoc módon változnak, nincs számonkérés, ebből következően az országot napról napra vezetik. 

A régiónkban levő, velünk összehasonlítható országok sokkal kevesebb baklövést követtek el, mint mi, ebben a nagyon ránkszakadt szabadságban. Mi történt velünk? És most már egyáltalán nemcsak az értelmiséggel, hanem az egész néppel?

Én 1990-ben visszavonultam a közélettől, a politikától, s ennek alapvetően egyetlen, komoly oka volt: olyan helyzet alakult ki a közéletben az egyik napról a másikra, hogy nem az volt a fontos, ki mit mond, mit képvisel, mihez ért, hanem az, hogy ki mondja. Ez volt akkori munkahelyemen, a Magyar Nemzeti Bankban, de ez volt a közéletben is. Kialakult egyfajta csodaváró, transzcendens, tekintélyelvű gondolkodás, vitatkozás, érvelés.  

Azt gondolhatnánk, hogy a „legvidámabb barakk” megszűnése után nálunk lehetett volna a legkönnyebb és legsimább az átmenet: eleinte annak is látszott. Mitől görbült el minden?

Véleményem szerint az eredendő bűn ott van, hogy nem úgy csináltuk meg a rendszerváltást, ahogy kellett volna. Ezt sokan vallják, mindenkinek megvan a saját teóriája. Az enyém úgy szól, hogy Magyarországon a rendszerváltást az a széles alapokon nyugvó, felvilágosult reformértelmiség készítette elő, bekkelte ki és végül vezényelte le, amelyik mást akart, mint amilyennek megszületett.

Ezt hogy érti?

Az MSZMP KB 1988 őszén hozott egy határozatot, amelyet egy tartózkodás híján egyhangúan elfogadtunk. Ez egyebek közt az átmenet előkészítésével kapcsolatban arról szólt, hogy be kell vezetni a többpártrendszert, engedélyezni a magángazdaságot, szabad választásokat kell tartani és így tovább.

Az az egyetlen tartózkodó nem ön volt?

Nem. Én azt javasoltam, hogy mivel az MSZMP elődje két gyökérből jött létre, adjunk lehetőséget a tagjainknak, hogy döntsék el: a kommunista vagy a szociáldemokrata utódpártban akarják folytatni… 

… vagy egyikben sem, vagy egy másikban…

… ehhez meg kell írni az új alkotmányt, ki kell írni népszavazásra, ki kell írni a választásokat és meg kell nyerni a választást, törvényesen. Erre volt lehetőségünk. Mi készítettük elő a rendszerváltást, nekünk voltak reformgondolataink, úgy véltem, egy reformszocialista, vagy egy nyugat-európai jellegű szociáldemokrata párt utcahosszal nyerte volna meg a választást. Úgy véltem, hogy egy irányított és kézben tartott, lépésről lépésre megvalósított demokratikus átalakulás (politikai és gazdasági egyaránt) aránylag zökkenőmentes átmenetet fog eredményezni. Ezzel szemben, néhány nagyra tartott vezetőnknek köszönhetően szinte mindent feladtak, beleértve a kezdeményező helyzetet is, a lovak közé dobták a gyeplőt és a vége az lett, hogy mindenki csak a maga kis magánterritóriumát védte. Ha tudta. Annak a másfél éves procedúrának a vége csak az az eredmény lehetett, ami lett. A földcsuszamlásszerű vereség indokolatlanságát és az én elképzelésem realitását jól bizonyítja az 1994-es választási eredmény. 

Vagyis itt az eredendő bűn?

Itt, ugyanis a rendszerváltás előtt megkezdett reformok befejezését nyilván az a csapat tudta volna jól befejezni, amelyiknek volt benne tapasztalata, gyakorlata, intelligenciája, tehetsége. Ehelyett a hatalomba került egy gyakorlatlan, főként humán értelmiségiekből álló, nem gazdasági gondolkodású társaság, amelyik nem volt alkalmas az ország vezetésére. Konzervatív volt abban az értelemben, hogy fél évszázaddal korábbi (és már akkor is idejétmúlt) elvek szerint gondolkodott és cselekedett. Nem állítom, hogy ha az elképzelésem megvalósul, nem lettek volna konfliktusok, nem lett volna életszínvonal-csökkenés, de talán létrejöhetett volna egy nagykoalíció a második, vagy a második-harmadik párttal. Meglehet, nem lett volna sikeres, akkor ugyanúgy váltás következhetett volna, mint ami bekövetkezett, csak ellenkező előjellel, de szilárdabb gazdasági és politikai viszonyok közt. Ami azonban mindennél fontosabb: kialakulhatott volna egy olyan modus vivendi a nagypolitikában, amely a mai napig éreztetné a hatását. Mint ahogy, ami kialakult helyette, az a mai napig mérgezi a közéletet és tragikusan megosztja az országot. Ma nem eszmerendszerek csatájáról szól egy-egy választás, de nem is szakmaiságról, vagy országvezetési teljesítményekről, hanem valamilyen transzcendens dologról. Következésképpen egyre távolabb leszünk mindattól, ami egy ország felemelkedésének az irányába mutatna. 

Eközben pedig a választóknak egyre inkább elegük van a teljes politikai elitből. Azt szeretnék, ha ez a garnitúra úgy, ahogy van, eltűnne. De akkor ki jönne a helyükbe? 

Ez igaz, egy kis kiegészítéssel. A vezető magyar értelmiségnek a legnagyobb ereje veszett el: a kritikai szelleme. Erről mintegy öncsonkító módon lemondtak, abban a hitben, hogy a kritikai attitűddel a másik oldal malmára hajtják a vizet. Ez pedig mind a közéletnek, mind pedig az értelmiségnek a lefokozása. S ez oda vezet, hogy azzal a történelmi lehetőséggel, amely megadatott nekünk, nem tudunk élni, nem tudjuk a javunkra fordítani. A világ egyik vezető klubjába kaptunk tagfelvételt, olyan pozícióban vagyunk, amelyet mindíg is kívülről és alulról néztünk és csak a legszebb álmainkban létezett: aztán fel kellett ébrednünk a zord valóságra. Ám nemcsak ebbe a gazdasági és politikai elitklubba, hanem a legerősebb katonai szövetségbe is, és ami a legfontosabb: egyenlő partnere vagyunk a legfejlettebb országoknak, minden jogi és védelmi támogatást megkapunk a tagságunk révén, ami eddig csak a nagyokat és gazdagokat illette meg, ehhez képest csak egyetlenegy dolgunk van, hogy a saját leckénket jól megtanuljuk és jól megcsináljuk. Tanuljuk meg a szabályokat, alkalmazzuk helyesen és jogszerűen, hozzuk ki a legjobbat önmagunkból, s ehhez még anyagi és szellemi segítséget is kapunk. 

Az euró fék és kontroll a mindenkori, voluntarista, populista magyar politika számára, pártállástól függetlenül. Fotó: MTI
Az euró fék és kontroll a mindenkori, voluntarista, populista magyar politika számára, pártállástól függetlenül. Fotó: MTI

Na most ehhez képest…?

Ehhez képest még csak fel sem ismerjük a lehetőségeinket, vagy ha igen, akkor még rosszabb, mert nem az elvárható módon dolgozunk, élünk és cselekszünk. Provinciálisabbak lettünk, mint bármikor a történelmünk során és ezt a klubban mindenki pontosan tudja, látja.

Csak mi nem?

Hát, valahogy úgy teszünk. A magunk pitiáner kis ügyeivel vagyunk elfoglalva és a belpolitikai csatározások viszik-veszik el az erőt, a figyelmet, az energiát a fontosabb dolgoktól. Ekkora luxust nem engedhetünk meg magunknak. Aki látja a dolgok lényegét, nem csak a felszínét, pontosan tudhatja, hogy ma bármelyik párt kerülne is hatalomra, kisebb-nagyobb eltéréssel ugyanazt teheti csak. Ebben a környezetben ez az optimum. Aki ehhez képest akarja feltalálni a spanyolviaszt, az nem tudja, hogy mit beszél. Vagy tudja, és akkor még rosszabb. Magyarországon megvannak a jogi, gazdasági, társadalmi keretek a működőképességhez, az intézményrendszer mégsem működik megfelelően. 

A reformok nem azért szükségesek, hogy a működőképességet javítsák?

Világos, mint ahogy az is, hogy kellenek. De nem egyszerre mind, mert az meghaladja a társadalom tűrőképességét. Ráadásul személyes ügyeket emelnek a politika tárgyává, ami csak félreviszi a egészet. 

Hanem akkor mire volna szükség?

Például, hogy miként irányítsuk és kezeljük a közös ügyeinket, ki mit produkál valóságosan és hogyan számol el vele. Az államapparátusban a miniszterelnök vagy a miniszter épp olyan munkavállaló, mint egy előadó, akinek megmondják, hogy mi a munkaköre, a feladata, amit el kell látnia, miért vállal felelősséget és így tovább. Ehelyett úgy néz ki, hogy az országnak azért van minisztere, vagy miniszterelnöke, mert ő a legokosabb, neki kell kitalálnia, hogy a magyar gazdaság merre menjen.    

Nem az volna a helyes, hogy az ország aktuális politikai vezetői kiállnának a nép elé és beavatnák a közösséget a köz gondjaiba? Az emberek szeretik, ha felnőttként kezelik őket, nem?

Dehogynem. Amikor a 2006-os választásokra készülvén Gyurcsány Ferenc leült néhány emberrel, többek között velünk is, kérte a véleményünket. Én elmondtam neki, hogy szembe kell nézni a helyzettel, meg kell mondani, hogy túlszaladtunk a lehetőségeinken, ezek és ezek az érvényes realitások, szükség van egy kis stabilizációra, ki kell dolgozni azokat a programokat, amelyeket meg akarnak csinálni. Mindezt bele kell venni a választási felkészülési tervbe, meg kell állítani a parttalan költekezést, át kell gondolni a tennivalókat, az egész kérdéskört konzultációkon kell megtanácskozni, ezzel valószínűleg meg lehet nyerni a választást. Ő ezzel nem értett egyet, mert úgy vélte, hogy a mi javaslatunk nem lesz nyerő. Az események látszólag őt igazolták, mert a koalíció megnyerte a választást. De ez pirruszi győzelem volt. Akik átéltük a 2006-os őszi eseményeket, mindannyian láttuk, hogy mire vezetett a másik megoldás. A rohanó idő szorításában pedig már senkivel semmit sem lehetett megbeszélni, maradt a féktelen rohanás a vele elkerülhetetlenül járó hibákkal. Azt hiszem, arról nincs vita, hogy kell-e a reform az államigazgatásban, az egészségügyben, az oktatásban, mert kell, ezt mindkét oldal tudja. A reformokat azonban sokkal kevesebb tiltakozás és ellenkezés közepette lehetett volna megvalósítani, mint így.

Nem arról szól végül is a dolog, hogy kinél van a kasszakulcs? Főként az uniós pénzek megérkezte után?

A rendszerváltás hosszú ideig arról szólt, hogy egy hatalmas állami vagyont kellett privatizálni, és ebből kifolyólag a politika egyik központi kérdése arról szólt: ki fogja ezt végrehajtani. Az EU-hoz való csatlakozásunk óta pedig egyre inkább erről, de a brüsszeli összegekhez saját részt is hozzá kell tenni: anélkül nem jön egy fillér sem. A Fideszről sok mindent el lehet mondani kritikusan, de tény, hogy négy évük alatt vigyáztak, hogy a kassza elfogadható állapotban legyen. Az viszont feltűnő, hogy 2002 után egy állítólag hozzáértő társaság azt a minimális, tankönyv szerinti gazdaságvezetést sem tudja betartani, amit a közelmúlt 20-30 év példájából is meg lehetett volna tanulni. Márpedig ez alól nincs felmentés. Hiszen ezek az emberek tudták: Magyarország azért volt kénytelen belemenni sok-sok gazdaságpolitikai és stratégiai kompromisszumba, mert az adósságcsapda miatt fenyegetett helyzetben voltunk. Most ugyanez  a helyzet: bajba kerültünk és nagyon sok mindent, amit meg kellene tennünk, nem tudunk optimális helyzetben, a lehető legjobb kimenetellel. Nincs még benne a megfelelő fejekben a mostani történelmi helyzet felismerése, és tízmillió fejben való tudatosítása: új fejezet kezdődött a magyar történelemben, új versenyünk van abban a klubban, ahová beléptünk, új szabályokkal. Ehhez olyan magatartásforma tartozik hozzá, amelyben konszolidált belpolitikai viszonyok vannak. A saját érdekeinket akkor tudjuk igazán képviselni a nemzetközi piacon, ha a politika szereplői közt gentlemens’ agreement van. Ezt kellene a politika alapkérdésévé tenni.   

Sajnos, ez nem így van.

Valóban, de annyira, hogy a klubot nem a hozzáadott értékeinkkel gazdagítjuk, hanem a meglévő lehetőségeinket is eljátsszuk. Ezért nincs magyar befolyás az ügyek menetére, a lehetségesnél kisebb a súlyunk, az érdekérvényesítő képességünk. Ebben az is benne van, ami nemzeti tragédia, hogy nem tudtuk a helyére tenni a magyarságunkat. Arról nem szólva, hogy a baloldal átengedte ezt a kérdést az ellenérdekelt félnek, amit nagyon rosszul tett, mert erről szólni, politizálni, cselekedni nem lehet pártalapon: ez össznemzeti kérdés.  

Talán az lehet a mögöttese, hogy nemzeti kérdésről eddig csak múlt századi, nacionalista és jobboldali hangon szóltak. A baloldal internacionalista, tehát „nemzetietlen” volt.

Igen, de mára megváltozott a helyzet, mások a kihívások. Azt kellene világossá tenni a választók előtt, hogy mi az igazi magyar érdek, s hogy lehet ezt képviselni, megvalósítani, érvényesíteni, ez se nem jobboldali, se nem nacionalista, legfeljebb annyira, mint az angol, német, francia, portugál, belga álláspont. A témát nem lehet kidobni, vagy elhallgatni: mi a magyar identitás a mai modern, globalizálódott világban, és mi legyen a következő 20-25 évben? Legnagyobb problémáink egyike, hogy gyermekeinknek, a következő generációknak rossz üzeneteket küldünk, s kiábrándultságuk ezért nő. Nem csoda, ha oda mennek dolgozni a megfelelő felkészültség és tudás birtokában, ahol jó a közérzetük, nem bántják őket, jól keresnek, megbecsülik őket. Nem tudjuk megadni nekik azt a nemzeti hátteret, amely birtokában nyugodtan elengedhetjük őket a gazdagabb, jobb helyzetben lévő országokba, mert tudjuk, hogy előbb-utóbb visszajönnek a szülőhazájuk, a maguk és a családjuk boldogulására. Nem tudjuk elérni, hogy a szülőhaza, az itthon, a kötődések addig legyenek érvényesek a számukra, amíg csak élnek.   

Ahogy a XVII-XVIII. századi protestáns prédikátorok is visszatértek Hollandiából a korabeli, ezer sebből vérző országba és társadalomba.

Nemrégiben olvastam egy tanulságos értekezést, amely arról szólt, hogy a magyar fejlődés olyan, mint a gyarmati-félgyarmati sorban levő országoké.

Ezt a helyzetet Spiró György fogalmazta meg a legplasztikusabban. „A szocializmus és a kapitalizmus között, ezt ma már a vak is láthatja, az olyan fejletlen országokban, mint amilyenek a kelet-európai, afrikai, közel-keleti, dél-amerikai és ázsiai államok, az a különbség, hogy a kapitalizmus még nagyobb korrupciós veszteséggel, még rosszabb hatásfokkal műveli ugyanazt, és a társadalom szellemi, lelki és erkölcsi épülését még kevésbé képes biztosítani.” Mi azonban az euró bevezetését tűztük ki közeli célként. Ilyen helyzetben mire van reményünk? 

Azok a kritériumok, amelyek az euró bevezetéséhez kellenek, önmagukban is fontosak, mert egy adott ország ilyen feltételek mellett lesz stabil, kiszámítható, hosszútávú fejlődésre alkalmas… 

… de hát végül is a saját erős valutához ugyanezek az előfeltételek szükségesek…

… valóban, ám a az eurónak vannak további előnyei. Olcsóbbá teszi a pénzforgalmat, egyszerűbbé teszi az árak összevetését, ebből következően a befektetések elbírálását, majd finanszírozásukat, de a szilárd nemzeti valuta előnyeit se tagadjuk el. Például, hogy a saját fejlődésünket, felzárkózásunkat jobban tudjuk egy sajátos, csak a mi számunkra hasznos gazdaság-, és jegybankpolitikával szolgálni, támogatni. Az euró igazi előnye azonban az, hogy nagyon erős fegyelmező szerepe van: a politikusok nem tudják a saját, rövidtávú érdekeiknek megfelelően manipulálni a fiskális vagy monetáris politikát. Az euró fék és kontroll a mindenkori, voluntarista, populista magyar politika számára, pártállástól függetlenül.     

Ismervén azonban a sajátos magyar megnyilvánulásokat, hozzáállásokat, magatartásformákat: vajon nem az lesz-e nálunk is jellemző (de hatványozottan), amit Görögországban tapasztalhattunk az euró bevezetése után? Hogy nem közlünk valós adatokat az Európai Központi Bankkal, hogy nem tartjuk be a maastrichti szabályokat, hogy nem figyelünk a brüsszeli intésekre és figyelmeztetésekre? 

Az igaz, hogy nem működtetjük jól a rendszereket, hogy nem tartjuk be a szabályokat és aztán csodálkozunk, hogy milyen rosszul mennek a dolgok. Ez bizonyára nem fog megszűnni egyik napról a másikra. Az euró meg fogja tartani az immanens értékét, legfeljebb nálunk minden egy kicsit drágább lesz, mint a környező országokban. Na és persze a jövedelmek nem emelkednek majd a szomszédainkéhoz képest, fenyegethet majd a társadalmi méretekben való elszegényedés, forráshiány állhat elő, ez lassíthatja, esetleg visszavetheti a fejlődést. Az euró értékállóságát azonban nem érinti. Nem megy tönkre az euró, nem veszít az értékéből, csak nekünk lesz kevesebb belőle. A sok, magyar gazdasági hibát követően sem lesz gazdasági válság…   

... a magyar gazdaság súlya nem olyan számottevő, hogy érzékelhetően rontson az eurón, egy mégoly ön- és közveszélyes gazdaságpolitika forgatókönyvét feltéve, de meg nem engedve

… természetesen, de euródevalváció sem. 

Ha a magyar ipar, mezőgazdaság, szolgáltatás drágán dolgozik, a külföldi, de uniós konkurencia elviszi a vevőket. Nem a pénz lesz rosszabb, hanem a magyar vállalkozó megy tönkre?  

A magyar gazdaság ma már multinacionális. Mindaz, ami a magyarországi gazdaságban nemzetközileg elismert érték, ami versenyképes, ami az exportképességet adja, annak semmi köze nincs hozzánk, magyarokhoz (azt kivéve, hogy honfitársaink ott dolgoznak, de már egyre több a multiknál is a vendégmunkás). Ne essünk kétségbe, sőt! Legyünk hálásak ezért. Csak ez az egy oka van annak, hogy a rendszerváltás óta eltelt évek katasztrofális gazdaságpolitikája nem vezetett nemzeti tragédiához. Az az igazi baj, hogy közben nem tudtunk kialakítani versenyképes, megfelelően feltőkésített magyar ipart, amely nem csak a multik beszállítójaként dolgozhat. Nincsenek tehát megfelelő számban és méretben magántőkéseink, s egyebek közt ez az egyik legfőbb oka, hogy ilyen politikai állapotok vannak. Következésképpen egyetlen fejőstehén maradt csak: az állam. Az Egyesült Államokban érvényes a mondás: ami jó Rockefellernek, az jó Amerikának. Magyarországon nincs ilyen. És ez baj.     

Az a mondás nem állja meg a helyét, hogy ami jó a Trigránitnak, az jó Magyarországnak? 

A Trigránit ma már nemzetközi cég. Magyarországon azért erős a jelenléte, mert a menedzsment jó része magyar, a tulajdonosok egy része is magyar, de a cég jövője egyre inkább a Magyarországon kívüli régiókhoz kapcsolódik. Több lehetőség van, nagyobb projektekre van mód, jobb a kereslet, a korábban kevésbé stabil jogi és gazdasági körülmények is normalizálódtak. Ez egyaránt vonatkozik Szlovákiára, Romániára, Oroszországra. Ebből következően egyre több feladatunk lesz Magyarországon kívül. A Trigránit a kelet-európai régióban cselekvőképes cég. Ettől függetlenül a magyar piac még mindig lehetne fontos, és bázispiac, ha nem volna némi ellentmondás az itthoni piac és a Trigránit fejlettsége közt. A baj inkább ott van, hogy Magyarország előre elköltött sok pénzt önkormányzati és lakossági szinten egyaránt, ezért itthon sokkal kevesebb lehetőség van. Kevésbé jó projekteket lehet megcsinálni, nagyobb kockázattal. Azok a cégek, amelyeknek van alternatívájuk és eléggé ütőképesek ahhoz, hogy ne csak az országhatáron belül működjenek, akkor ezt választják.

Az euró meg fogja tartani az immanens értékét, legfeljebb nálunk minden egy kicsit drágább lesz, mint a környező országokban. Fotó: MTI
Az euró meg fogja tartani az immanens értékét, legfeljebb nálunk minden egy kicsit drágább lesz, mint a környező országokban. Fotó: MTI

Mennyire segíti vagy hátráltatja egy ilyen cég működését az euróra való áttérés?

Egy nemzetközi cégnek több húron kell tudni játszania. Mi is rengetegféle valutában dolgozunk, a dollár és az euró eddig is kulcsszerepet játszott mind a befektetések, mind a fejlesztések finanszírozása, mind pedig a bérleti díjak esetében. A kelet-európai országokban a dollár-, márka-, majd az euróelszámolások adták azt a stabil mikrokörnyezetet, amelyben egyáltalán működőképesek lehettünk. Érthető, ha a mi tevékenységünkben az euróra való átállás nem fog sok bonyodalmat okozni, hiszen eddigi tevékenységünk 60-80 százalékában eddig is így dolgoztunk. Oroszország például jellegzetesen dollárpiac, bár mostanában a fő gazdaságpolitikai céljuk, hogy a rubelt komoly valutává tegyék. Jelenlegi lehetőségeikkel jól sáfárkodva bizonyára el fogják érni ezt a céljukat. 

A kelet-európai régión kívüli tervek nem szerepelnek a középtávú célok közt?

Vannak kezdeményezések. Említhetném a Seychelle-i nagy projektünket, amely igazi unikum, felmerült vietnami lehetőség, de nyugat-európai tervekkel is foglalkozunk. A túl gyors növekedésnek legfeljebb csak a személyi állomány lehet a gátja. És persze lehet még egy, de ez egész Magyarország számára veszteség: ha a környező EU-tagállamok közül mi vezethetjük be utolsónak az eurót. Aki a sor végén áll, mindig kevesebbet kap, mint az előtte lévők. Számunkra egyáltalán nem kevésbé fontos, hogy Lengyelországban mikor lesz euró, mert ott erősebben vagyunk érdekeltek.   

Ők például hogy állnak hozzánk képest?

Előbbre tartanak. Bár ők is olyasféle nemzeti örökségekkel küzdenek sajátmaguk ellen, mint mi. 

„Lengyel – magyar két jó barát…” A szólásmondás nem véletlen hasonlóságból fakad.

Pedig ezirányú feladataink azonosak: a nagyhatalmakkal ajánlatos ma is jóban lenni, az EU-ban nem outsiderként viselkedni, hanem insidernek lenni, és meg kellene találni azt a helyes középutat, amelyen haladva a szomszédos országokkal politizálhatunk. Mert ha a magyar külpolitika nem megfelelő módon kezeli a szomszédkérdést, azt mi szenvedjük meg, akik ott dolgozunk. Romániában, Szlovákiában például egy időben kénytelenek voltunk sokszor az amerikai vagy kanadai arcunkat mutatni, az ottani befektetőinket magunk előtt tolni. A magyar gazdaság sikerességéhez szükséges, hogy a régió vezető gazdaságai közé tartozzunk.   

Magánemberként, magyar állampolgárként mit jelent önnek az, hogy euró lesz a hivatalos fizetőeszközünk? 

Talán büszkeséget, önbizalmat, jó érzést, nagyobb biztonságérzést: hogy érek annyit a pénzem révén, mint egy német, egy francia, vagy egy holland. Sőt, mint egy görög: a feleségem görög származású. Ki fog már arra emlékezni, hogy valamikor régen, ha a kezünkbe kaphattuk három évenként az útlevelünket, vehettünk 70 dollárt és akkor tudtuk, hogy jó pénzünk van, amivel bárhol bármit vehetünk, amivel a Lajtán túl nem küldenek vissza a pénztártól, ha azzal akartunk volna fizetni. Annak a korszaknak az igazi lezárása lesz, ha bevezethetjük az eurót. Amikor már nemcsak jelszó, nemcsak óhaj, nemcsak vágy, hanem valóság lesz az a XIX. századi liberális gondolat, hogy: „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”.

A sorozatban megjelent interjúkat itt olvashatják.

LEGYEN ÖN IS ELŐFIZETŐNK!

Szerkesztőségünkben mindig azon dolgozunk, hogy higgadt hangvételű, tárgyilagos és magas szakmai színvonalú írásokat nyújtsunk Olvasóink számára.
Előfizetőink máshol nem olvasott, minőségi tartalomhoz jutnak hozzá havonta már 1490 forintért.
Előfizetésünk egyszerre nyújt korlátlan hozzáférést az Mfor.hu és a Privátbankár.hu tartalmaihoz, a Klub csomag pedig egyebek között a Piac és Profit magazin teljes tartalmához hozzáférést és hirdetés nélküli olvasási lehetőséget is tartalmaz.


Mi nap mint nap bizonyítani fogunk! Legyen Ön is előfizetőnk!