Tévhit, vagy valóság, hogy a magyar ember azért nem szeret adózni, mert a génjeiben örökölte, hogy idegen elnyomóknak nem adózik, az adóelkerülés hazafias tett?
Adózni mindig utáltunk, a török időktől kezdve honosodott meg az egyébként érzelemmentes, tárgyilagos török „haradzs” kifejezésből a nagyon rossz hangzású magyar harács, harácsol szóbokor. Lehet, hogy a törököknek csak azt jelentette: „könnyen beszedhető és befizethető adó”. Mi pedig még manapság is összerezzenünk a hallatára. Persze, egyértelmű volt a törökvilág után is, hogy a beszedett adó a Habsburg-uralkodóké, az 1848 utáni passzív ellenállás része volt az adóelkerülés. Ez mindenképpen ott van a magyar társadalom mélylélektanában.
Az adóról szólva elkerülhetetlen a kérdés: mióta fizettek eleink adót és miért?
Körülbelül azóta, hogy egyáltalán államról beszélhetünk. A társadalmi szerveződésben kialakul egy olyan szervezet, amely megpróbál ellátni olyan funkciókat, amelyek meghaladják az egyes emberek képességeit, lehetőségeit. Ez lehet törzsfőnök, fejedelem, király szervezete, de mindenekelőtt a hadsereg, mégpedig a védelem, vagy a hódítás céljából, ugyanakkor az egyszerű földművelő, vagy állattenyésztő népesség megóvása érdekében.
Hiszen, amint adófizetővé tették, máris értékes emberanyaggá vált, nem?
Természetesen. De vegyük ide az igazságszolgáltatási funkciókat, ezeknek a szervezeteknek a működtetéséhez a megtermelt javak egy részét elvették, többé vagy kevésbé békés úton-módon. Sokszor ajándék formáját öltötte az adó. Az egyház, amely nagyon komoly közszolgálati funkciót látott el a kezdetektől, s az alattvalók lelki karbantartásáért, ápolásáért az állam az adó beszedését átruházta a korai egyházakra: itt volt szerepe a kvázi-ajándéknak. Hogy modern kifejezéssel éljek: outsource jellegű adófizetés volt, vagyis az uralkodó kiszervezte az adózást a saját hivatalos ténykedéseiből. Az adózás kezdeti formája nyilvánvalóan terményadó vagy a saját munkaerő „felajánlása” volt, s csak a gazdasági élet fejlődésével, a pénz megjelenésével öltött más formát, de még a XIX. századig nyomon követhetjük a terményadó létezését Európában. Adózási forma volt egyébként az alattvaló munkája, munkaerejének adójellegű áruba bocsátása is. Ezen persze senki sem gondolkozott el akkoriban, része volt az élet szokásos, normális működésének.
Ma sem gondolunk ara, hogy a munkaidőnk nem kis részében az adónkért dolgozunk, még talán akkor sem, amikor befizetjük. A mai adórendszer alapja talán az európai középkori, feudális államokban érhető utol, nem?
Ahogy a centralizált és egyre bonyolultabb államszervezet kialakult, ez magával hozta az adózás különböző formáinak a kialakulását is. És minél professzionálisabb (meg persze egyre drágább) hadsereget tartott fenn az uralkodó, annál jellemzőbb volt a nemesség adómentességének a megszüntetése felülről, miközben a polgári felvilágosodás hívei az egyenlőség jegyében alulról támogatták ugyanezt. Nem véletlenül talált egymásban szövetségest sokszor az uralkodó és a nemesi előjogokkal nem rendelkező, tehetősebb városi polgárság. Egyébként a legigazságosabb magyar király, Hunyadi Mátyás volt a legszigorúbb és legnagyobb magyar adószedő király és valószínűleg részben ezért is a Fekete Sereg pedig Európa egyik legjobb ármádiája.
Mátyás korában a történelmi Magyarország lakóinak a száma körülbelül annyi volt, mint a korabeli Angliáé (5 millió), és a királyi adóbevételek is nagyjából egyformák voltak. Mátyásé évi 1 millió aranyforint (és egy aranyforintért egy pár hízott ökröt lehetett venni), ma a numizmatikai árveréseken egy-egy Mátyás-korabeli aranyforint leütési ára 70-120 ezer forint.
A XVI. századtól szerveződő centralizált államok újrastrukturálták az adózást. Jegyezzük meg, hogy a különféle adónemek kitalálásában és beszedésében nagy kreativitásról tettek bizonyságot oda-vissza. Eredetileg volt a kapuadó: ezt minden porta fizette. De könnyítésül több család is egy kapu mögött, egyetlen, hozzáépített házban lakott. Akkor kitalálták a füstadót: ahány család, annyi tűzhely, annyi kémény. Akkor eszerint kellett adózni. Jelentős bevétel volt a kamarai adók sora, a pénzverés haszna, a sóadó, a tized, a kilenced. Ide sorolnám a különböző vámokat is, amelyek nem feltétlenül a központi hatalom bevételei voltak, hiszen városoknak is lehetett árumegállító joga, ami azt jelentette, hogy a kereskedelmi árucikkeket vagy ott kellett eladni, vagy pénzben kellett megfizetni az átkelést (réven, városon, hegyi szorosokon, hágókon) és fizettek is, más út nem lévén. Persze, a nemesek nem fizettek. Magyarországon az 1848-at megelőző ötven év, de mindenekelőtt a Reformkor politikai küzdelmei főként: a közteherviselésről szóltak.
Nálunk (és Lengyelországban) ezt a küzdelmet még élesebbé tette az a tény, hogy míg a nemesség arányszáma a nyugat-európai országokban a teljes lakosság 3-5 százaléka volt a XIX. században, addig nálunk és a lengyeleknél ez elérte, illetve kicsivel meghaladta a 10 százalékot.
Ezért vált nálunk hosszú ideig központi kérdéssé. Még akkor is; ha a magyar nemesség felvilágosultabb része követendő példának tekintette a nyugat-európai fejleményeket.
A francia felvilágosodás nagyjainál jelentkezik először az a gondolat, hogy az állam és az állampolgár közt létrejön az a társadalmi szerződés, amely a szabadnak született ember születésétől a halálig tart és amelyben mindkét félnek vannak jogai és kötelességei.
Nem véletlenül tűnik fel ugyanettől a kortól kezdve az úgynevezett éjjeliőr állam filozófiának a kialakulása, amelyben megfogalmazták azt, hogy az állam lehetőség szerint a legkevésbé szóljon bele a társadalom ügyeibe, feladatai a közbiztonság, a külső fenyegetés elleni védelem, a közfeladatok ellátása, és hogy ezeket éjjel-nappal megszakítás nélkül kell gyakorolnia. Vagyis, hogy folyamatosan őrt kell állnia az állampolgárok mellett. Ez erős, központosított államot feltételez, amihez komoly adóbevétel szükséges. Igen ám, de a korabeli, komoly szerzők által írt értekezésekből tudjuk, hogy ha mindezekhez a feladatokhoz a társadalom által megtermelt jövedelem (ez volt akkoriban a GDP korabeli megfelelője) 8-10 százalékát érné el az adóztatás mértéke, akkor az olyan elviselhetetlen mértéket jelentene, hogy a társadalom összeomlását és a gazdaság működésképtelenségét okozná. Ezen ma már mosolygunk, mert az a helyzet, hogy a fejlődő világhoz tartozó, legliberálisabb országban is 30 százalék körüli az államháztartás adóbevétele.
Az a modern európai állam, amely a XIX. században alakult ki, a nyugati végeken előbb, a keleti végeken később, milyen jellegű adókat rótt ki az állampolgárokra, amelyek kisebb-nagyobb változásokkal a mai napig érvényesek?
Akkoriban még a föld volt a legfontosabb termelőeszköz, tehát a földdel kapcsolatos adók voltak a legáltalánosabbak. Megjelentek emellett bizonyos fajta jövedelemadók és a különböző forgalmi adók, persze ne gondoljunk a mai áfa-rendszerre. Nem léteztek viszont olyan típusú bevételek, mint a társadalombiztosítási járulékok, vagy a klasszikus személyi jövedelemadók. A második világháború utáni évek adórendszerére az volt a jellemző, hogy nem jelent meg olyan nyíltan a társadalom számára, hogy komolyan lehetett volna gyűlölni. Azt ki lehet jelenteni, hogy a töröknek is utáltunk adót fizetni, a Habsburgoknak is, de 1945 után nem volt kit-mit gyűlölni, hiszen a nyolcvanas évek végéig a magyar társadalom számára nem volt alapvető kérdés az adózás, mint olyan. Nem mintha az állam nem adóztatott volna, hanem azért, mert olyan formában történt, amely a lakosság tömegeiben nem jelent meg, az egyes emberek életében nem volt súlya. Ezért nem volt mit igazán meg-, vagy elkerülni.
A szocialista állam az embereket nem adóztatta, de a tulajdonában levő vállalatokat annál inkább, hiszen a szocialista államnak is voltak kiadásai, nemcsak az önfenntartás, az elnyomó- és rendvédelmi szervezet fenntartása, az államigazgatás működtetése, hanem az ingyenes oktatás, egészségügy, olcsó kultúra és közlekedés, támogatott élelmiszer és iparcikkek, stb, stb.
Természetesen! Ám sokszor olyan módszereket alkalmaztak, amelyek nem öltöttek adó formát. Az állami vállalatoktól történt közvetlen elvonás éppenhogy nem nyereségadó formában jelent meg. Azt ugyan lehetett tudni, hogy a cigarettán, az alkoholon, később a benzinen van forgalmi adó, de ezek beépültek az egyébként sem magas árakba, nem nagyon lehetett érzékelni. Az 1945-48-as koalíciós korszak után a társadalom jelentős részének a mindennapjaiban az adó nem nagyon jelent meg, csak a gazdasági, a vállalati szférában. Természetes is, hiszen jószerével teljesen megszűnt a magántulajdon, s ha maradt is (mint a termelőszövetkezeten kívül maradt egyéni gazdák földje, vagy a kisipari-kiskereskedői-szolgáltatói magánszektor), mai szemel nézve ők sem fizettek magas adókat.
Igen, ezt úgy ideologizálták, hogy megszűnt a mások kizsákmányolására alkalmas magántulajdon, s ha maradt ház, öröklakás, motorkerékpár, autó, az személyi tulajdonnak minősült. De adózott, csak alacsony mértékben.
Amikor azonban 1988 elején bevezették a személyi jövedelemadót, akkor bruttósították a béreket.
Nem a bruttósítás indította el azt az inflációs folyamatot, amely a rendszerváltást követően évi 20-30 százalékosra is felfutott?
Önmagában ennek nem volt ekkora jelentősége, de azért kiderült, hogy a modellek és a gyakorlat nem mennek feltétlenül egy irányba. Az 1988-as adóreform nemcsak arról szólt, hogy bevezettük a személyi jövedelemadót és az áfát, valamint egy ével később a társasági adót, hanem arról is, hogy megszűnt egy csomó korábbi, akkor már anakronisztikussá vált adónem, amely a vállalatokat terhelte. Például különböző kereseti adók, beruházási adó, az a fajta, halmozódó forgalmi adó, amely az egyes tételeket terhelte. Ennek az átrendezésnek az áremelő hatását elég jól mutatták a Pénzügyminisztérium modelljei, de az árcsökkenés hatásai csak feleakkorák, vagy harmadakkorák lettek, mint amit a „tiszta” modellek előre jeleztek.
Vajon nem lesz-e (ha nem is hasonló méretű és mértékű, de mégis csak) adó- és árkiigazítás akkor, amikor áttérünk az euróra és új egyensúlyra kell beállnunk?
Az utóbbi időben az áfacsökkentés, illetve az áfanövelés esetében pontosan lehetett látni, hogy a kiigazítások esetében ma is hasonlóképpen működik a dolog. Az adóemelések szinte „akadálytalanul” jelennek meg az inflációban, míg az adócsökkentés hatása ma is csak részben jelenik meg árcsökkenésként. A kereskedelem rugalmasabb működése miatt ez talán tompítottabb mértékben jelentkezett. Az euróra való átállás nem jár az adók változásával, de maga az átváltás járhat némi inflációval. Az euróövezetbe belépett országok esetében sokszor lehetett hallani inflatorikus hatásokról, de ha megnézzük a hivatalos statisztikákat, azt látjuk, hogy érdemi, jelentős, a maastrichti előírásoknál durván magasabb infláció sehol sem volt. Nem kell megijedni, de félni és főleg felkészülni nem árt.
A fejekben még ma is elevenen él a korábbi évtizedek gyakorlata, miszerint a befizetett járulék fejében ingyenesen jár az ambuláns kezelés, az orvosi vizit, a kórházi ápolás és még sok minden más is. Csakhogy a rendszerváltozásig 3 százalék volt az „sztk-levonás”. Ma viszont jóval több. Ez hová tűnik el?
Tudnunk kell, hogy akkoriban sem a 3 százalék fedezte az egészségügyi és nyugdíjkiadásokat, hanem a munkáltatók és az állam tette be a szükséges mennyiséget. Ma fizet a munkavállaló és a munkaadó is. A fizetési elszámolásokon kötelezően rajta van, hogy mennyi járulékot fizet a munkáltató az alkalmazottja után. Az adórendszerben nagyon fontos a funkciók határozott elkülönítése, hogy melyik adó milyen adóforrásból származik és hogy mire szolgál, egy ponton túl azonban az biztos, hogy az adó vagy a járulék beérkezik a Kincstári Egységes Számlára, attól kezdve, ahogy a pénznek, akként az adónak sincs szaga. Vagyis onnan kezdve a befolyt összegek nincsenek megpántlikázva, hogy melyik bevétel miből képződött (szja, áfa, járulék, stb.) és csak egy bizonyos kiadásra mehessen, de ez így is van rendjén. Nem lehet különválasztani, de nem is szabad, mert az állam hatékony készpénzgazdálkodásához értelemszerűen egységes gazdálkodásra van szükség. Egy nagy bevásárlóközpontban sem úgy folyik a bevétel és a kiadás, hogy a tejre, a kenyérre, a gyümölcsre, a zöldségre fizetett összegeket külön számlán tartják, mert belebolondulnának a sok, fölösleges adminisztrációba. A világ majdnem minden komoly országának vagy az alkotmányában, vagy a pénzügyi alaptörvényében benne van, hogy minden bevétel egységesen fedez minden kiadást. Nálunk az államháztartási törvény szól így. Lehet néhány kivétel, például nyugdíj-, vagy egészségbiztosítási alap esetében, amennyiben valódi biztosítókként működnek, mert akkor ennek értelme is van. Ha viszont nem így működnek, akkor ez csak névleges, bár nincs jelentősége.
Azok a társadalmi megmozdulások, amelyek az elosztó alrendszerek átalakításával kapcsolatosak, azért okoznak olyan erős megrázkódtatásokat, mert egyfelől majdnem ugyanúgy működnek alapjaikban, mint 25-30 éve, másfelől mert összegyűlt a velük, és a társadalommal szembeni adósság. Nem lehetett volna már korábban belefogni a reformokba?
Az államháztartás bizonyos alrendszerei, például az egészségügy, az oktatás, a közigazgatás szolgáltatásait igénybe vevők és az ott dolgozók számára egyaránt komoly sokkot jelentenek a változtatások. A változásokkal kapcsolatos megrázkódtatások korábban is jelentkeztek, például a nehézipar, a bányászat, a pénzügyi szféra területein. Nagyon furán fog hangzani, részben remélhetőleg önkritikusan is, mert 1995-től kisebb-nagyobb megszakításokkal közel voltam ezekhez a folyamatokhoz. Az egyik tényező (amely miatt máig késett a változtatás) szerintem az, hogy a kilencvenes évek közepéig nem volt meg a szükséges tudás sem.
Nem csak a bátorság?
Az is, de a tudás elengedhetetlen előfeltétel. Emlékszem, hogy a kilencvenes évek elején, amikor már a kincstárról, mint az államháztartási reform szükséges tartozékáról beszélhettünk, sokszor nagyon bután néztek ránk. Amikor azután 1996-ban elindult a kincstár, akkor a környező országok közt az élvonalba kerültünk. De annak, hogy egy több biztosítós egészségügyi rendszer hogyan működik jól a mai magyar társadalomban, még ma sincsenek meg igazán a kialakult modelljei. Ahány ország, annyi fajta megoldás, benne a kudarcokkal is. Gondoljuk meg, hogy 10-12 évvel ezelőtt mi minden hiányzott hozzá. Amíg a pénzügyi szférában, a feldolgozóiparban a külföldi befektetők hozták a tudást és tapasztalatot, hogy miként kell hatékonyan, költségérzékenyen megtervezni a folyamatokat és a versenyben helytállva működtetni a tevékenységet, addig az állami és a közszférában nem voltak meg azok a modellek, amelyek hatékonyak lettek volna, és őszintén szólva, részünkről a tudás mindenképpen, de a bátorság is hiányzott. Én a kilencvenes évek végén elég sokat foglalkoztam ezzel és írtam is róla, s ha megnézzük a kilencvenes évek reformjait, akkor nagyon jól látható (mint egy fajta jelzés, a taxisblokád, amely az első szabad választások után egy éven belül bekövetkezett), hogy komolyan figyelmeztette a politikai elitet: komoly korlátai vannak, hogy meddig lehet elmenni a reformokban. Lehet, hogy szubjektívnek tűnik, de utána azt érzékeltem, hogy azok az ügyek tudtak keresztülmenni, amelyek a társadalom nagy, és nem jól megszervezhető tömegeit érintették. Lehet azon vitatkozni, hogy 1990-94 közt semmi sem történt, de ha megnézzük a számokat, látjuk, hogy ez nem igaz, mert ebben az időszakban a fogyasztói támogatásokat szinte majdnem teljesen leépítették. A tejtámogatás, vagy a gázár-támogatás elleni tiltakozásra nem nagyon lehetett megszervezni a társadalmat. Az első igazán komoly reform a nyugdíjellátáshoz kapcsolódott. Annak idején a nyugdíjas társadalom szervezettsége közel sem érte el a mai színvonalát, sokkal kevésbé jelent meg erős politikai tényezőként, mint manapság. A kilencvenes évek közepéig, második harmadáig azok a reformok tudtak keresztülmenni, amelyek legalább egymillió embert érintettek. Gondoljuk csak meg: egy áfaemelés ellen nehéz fellépni, pedig mind a tízmilliónkat érinti. De ha háromezer körzeti orvos, vagy ötezer patikus érdeke sérül, akkor pontosan körbehatárolható csoportról beszélünk, amelynek tagjai markánsan tudják kifejezni és védeni az érdeküket. Az volt az érzésem (és ma is az), hogy az ilyen típusú konfliktusokat mostanáig nem nagyon vállalta a politika. Csak a Bokros-csomag esete volt a kivétel.
Lehetséges más megoldás?
Csodák nincsenek. Úgy vélem, hogy az olcsó, könnyű megoldások ideje lejárt.
Hogyan illeszkedett a magyar adórendszer az EU-ban kialakulthoz? Hogyan közeledtünk ezen a téren Európához?
Messze megelőztük a környező országokat, mert az 1988-89-es adóreform az alapstruktúráig kialakította a nyugat-európaival harmonizáló magyar adórendszert, amely a mai napig működik, noha a részletszabályokban sok változás volt. Itt most meg kell jegyeznem: annak ellenére, hogy az EU sok mindent szabályoz, néha szinte érthetetlenül részletekbe menően, az adóztatással kapcsolatban azonban sokkal szabadabb a pálya. Hasonlóan ahhoz, amikor néhány évszázaddal korábban az uralkodó és a parlament közt folyt a vita a hatáskörökről, most Brüsszel és a tagországok kormányai között folyik nagyjából ugyanez. Például, hogy mennyit fizessenek be a tagországok: most késhegyre menő viták folynak arról, hogy a nemzeti jövedelem 1,14 vagy 1,16 százalékát. Végül is az adózás a nemzeti szuverenitás egyik legfontosabb bástyája, és ha néhány olyan bástyáról már lemondtak, mint amilyen a nemzeti valuta kibocsátása, erről már sokkal kevésbé hajlandóak. Egyetlen kérdésben van uniós megkötés: az áruk, szolgáltatások szabad áramlása, amelynek vannak adókihatásai. Nem véletlen, hogy az úgynevezett 6-os direktíva, amely a forgalmi adók területét szabályozza, az egyetlen olyan adóügyi megkötés, amely részletekbe menően szabályozza az egyes országok adópolitikáját és valószínűleg az egységes európai forgalmi adó irányába mutat. Úgy tűnik azonban például, hogy az iparűzésiadó-szerű adók átmennek ezen a szűrőn. Más a helyzet a társasági adókkal. Magyarország például már régóta az aránylag alacsony társasági adójú országok közé számít (az EU-ban ez 12-40 százalék közt váltakozik), és alig néhány tizedszázaléknyi eltérés van a sokkal magasabb nemzeti jövedelmű országok társasági adójához mérten, noha az adókulcsok általában 10-15 százalékponttal magasabbak. Ez vagy azt jelenti, hogy ezekben az országokban ennyivel eltér a profitráta, de ez nem igazán életszerű, vagy pedig, és ez a valószínűbb, a magasabb adókulcsok mögött sok, olyan kedvezmény, speciális elszámolási szabály húzódik meg, amely elfogadhatóbbá teszi a magas adókulcsot.
Mondjunk rá példát.
Ha valaki azt mondja, hogy érdemes befektetni X országban, mert ott csak 20 százalékos a társasági adó, az még semmit sem mondott. Mert akkor még meg kell tudni, hogy milyenek az amortizációs kulcsok (mert ez már önmagában is óriási lehetőség), milyenek az elszámolási szabályok, és akkor még szóba sem hoztuk az adókedvezményeket. Így aztán eljutunk az adóalaphoz: az hogyan jön létre. Innen szinte már majdnem másodrendű kérdéssé vált, hogy mennyi is az adókulcs, mert sokkal lényegesebb kérdések korábban eldőlnek. Érthető, hogy Kovács László EU-s adóügyi főbiztos vezetésével pont a társasági adóalap harmonizációja felé indult el a brüsszeli bizottság. Van olyan EU-tagország, amely már ezt is vörös posztónak tekinti, mert attól tart, hogy a teljes adókulcs-harmonizáció csapdájába sétál bele, ezért minden lehetséges eszközzel harcol a társasági adókulcs harmonizációja ellen.
Ön melyik álláspont mellett van: harmonizáljuk az összes adót az EU-ban, vagy nem?
Az általános forgalmi adónál meghatározó fontosságú az áruk és szolgáltatások szabad áramlása. Ha egységes piacról, egységes versenyfeltételekről beszélünk, akkor azt látjuk, hogy valójában ez még az adózás sok területén nem valósult meg. Úgy vélem, hogy ha az EU országai egységesen alakítanák ki a társasági adóalapot és akkor ez mindenképpen segítené az átláthatóságot, összehasonlíthatóvá tenné az egyes országok adórendszerét, a cégek könnyebben tudnának dönteni a befektetéseikről. Ez biztosan javítaná az EU versenyképességét. Képzeljük el, hogy ha az egész EU-ban egységes könyvelési rendszer volna, egységes számviteli rendszer mentén alakulna ki az a mérleg, eredménykimutatás, amire a befektetők kíváncsiak, s ez az alapja az adózási elszámolásoknak: mennyivel könnyebb és gyorsabb lenne az élet. Fennmaradna a nemzeti szuverenitás is, hiszen minden ország önállóan határozná meg az adókulcsot. Azt nem állítom, hogy ez Magyarországnak mindenképpen előnyére válna, hiszen jelenleg még az aránylag alacsonyabb adókulccsal működő országok közé tartozunk, noha régiós összehasonlításban ez már nem igaz. Az adóalap-egységesítés csak erősítené azt a folyamatot, amelyet 5-10 éve folyamatosan követhetünk Európában: nevezetesen, hogy a társasági adókulcsok szépen, egyenletesen mennek lefelé.
Akkor ennek máris szemmel látható következményei vannak, nem?
Persze: sokkal mozgékonyabbá válik a tőke; először természetesen a pénzügyi tőke, de ma már a termelő tőke is. Növekednek azok az adóbevételek, amelyekben az adó tárgya kevésbé mobil. Ingatlanadó, vagyontípusú adó és a munkaerőt terhelő közterhek. Néhány napja láttam két uniós ország adóreform-tervezetét, amelyben Dánia is, Németország is bejelentette, hogy csökkenteni akarja a társasági adókulcsot.
Ahhoz, hogy a maastrichti feltételeket teljesíthessük, kell-e szorítani a magyar adóprésen?
Sok, mértékadó európai elemző azt mondta, hogy a magyar konvergenciaterv reális, és ebben a tekintetben biztató, hogy nem kell tovább emelni az adókat. Összesen egyetlen, komoly lépés van hátra: a meghirdetett ingatlanadó. Mégpedig a tényleges értékalapú ingatlanadó bevezetése. Tegyük hozzá, hogy az nem lesz a GDP 2-4-5 százaléka, hanem csak a fél százaléka, de az is évi 125 milliárd forint. Ez eurokonform és mindenképpen jó irányba tett lépésnek tekintem. Nincs rá érvényes uniós szabály, mégis, szinte minden nyugat-európai országban kivetik.
Nem lesz ebből megint forró tiltakozás?
A 2006-os fejlemények után újra napirendre került, hogy mit lehet az adórendszerben tenni. Úgy lehetne az adóstruktúrán belül módosítani a versenyképességet javítva, hogy ne kevesen adózzanak magas adókulccsal, hanem többen, alacsonyabbal. Vagy bizonyos ágazatokban fokozni, esetleg ösztönözni kellene az áfa, a fogyasztási és jövedéki adók befizetési hajlandóságát. Sok olyan cégről tudok, amely százmilliós nagyságrendben fizet idén, vagy jövőre több adót, mert rájött, hogy a korábbi rendszereik nem állják ki az új szabályok szerinti ellenőrzés próbáját, például az úgynevezett színlelt szerződésekkel foglalkoztatott munkaerő után befizetett közterhek. Persze ez még hosszú út, sok nehézséggel.
Mi a helyzet az úgynevezett elvárt adóval? Mintha kicsit hasraütéses kritérium volna.
Ez önmagában nagyon logikus elképzelés. Az adózás egyik legsúlyosabb problémájára igyekeztek célozni. Egy bizonyos vállalkozási méret alatt az adóelkerülés klasszikus módja, hogy a tulajdonos-alkalmazott, illetve az alkalmazott minimálbéren van bejelentve. Nem szabad nyereséget kimutatni, mert akkor társasági adó hatálya alá kerül. Valahogy mégis ki kell venni a pénzt a cégből, s itt kerül a képbe a házipénztár. Ezt a három pontot igyekezett a kormány megtámadni. Valóban nem életszerű az a helyzet, hogy ma Magyarországon cégek 2-4-5-10 évig veszteségesen működnek. A vállalkozás szabadsága persze fontos alkotmányos érték, de azt is tudjuk, hogy az a cég, amely tíz éve folyamatosan veszteségesen működik, nem vállalkozás, hanem valami más. Már régesrég csődöt kellett volna jelentenie, érdekes módon mégis működik. Azok a cégek, amelyeknél 20-30 millió forintos házipénztárak vannak, sokat „kockáztatnak”, hiszen épeszű ember ma nem tart százezer forintnál több készpénzt sem a lakásában, sem a cég székhelyén. Sok híradásban találkozhatunk olyan betöréses rablásokkal, amelyek esetében értékes festményeket, ékszereket vittek el, pedig ezeket nehéz értékesíteni. Olyat még soha nem adtak hírül, hogy betörtek X céghez és elvittek a házipénztárból százmilliót. Nem akarok ötletet adni a rablóknak, de ha valaki a cégbíróságnál megnézi, hogy melyik cégnek milyen volt tavaly a mérlege, hogy ott mennyi pénzt tartanak a házipénztárban, hogy hol található a cég székhelye és akkor…
Nem akar ötletet adni a rablóknak. És a cégeknek?
Ugyan, ugyan… mindenki pontosan tudja, hogy az a pénz nincs ott. Ebben a tekintetben tehát az elvárt adó logikus lépés…
… de fűnyíró-elv…
… fűnyíró-elv, elismerem, és arra a kérdésre sem ad választ, hogy az ellenőrzésen keresztül meg lehet-e fogni ezeket az adóelkerülőket.
Sokak szerint, ha a cégek minden szabályt, utasítást, előírást, törvényt betartanának, előbb-utóbb beadhatják a kulcsot.
Ebben van némi igazság, de azért ebben bőven van demagógia is. Egyébként pedig nem kötelező céget alapítania annak, aki nem tudja törvényesen működtetni. Visszatérve az előbbi kérdéshez, sok múlik az ellenőrzésen. Érdekes volna az a rendszer, amelyben az APEH-ellenőr megjelenése után a cégnek fél órán belül be kellene mutatnia a házipénztárát. És ha ez nem megy, akkor megbukott.
Ehhez a helyzethez hasonló a társadalombiztosítás egyik legnagyobb problémája: hogy többszázezren nem fizetik be a járulékot maguk után, illetve a foglalkoztatóik nem fizetik be utánuk.
Van a durva módszer, a munkaügyi ellenőrzésnek az a formája, amelyről már többször lehetett tévéhíradó-tudósításokat látni. A munkaügyi ellenőrzés lehetőségeit valószínűleg lehet még javítani. Lehet erősíteni az ellenőrök felhatalmazásait, kapacitásaikat, de hát itt is igaz, hogy minden kocsmáros, minden építési, vagy mezőgazdasági vállalkozó mellé nem lehet munkaügyi ellenőrt állítani. Mégis, vannak még kihasználatlan lehetőségek. És amiről az előbb beszéltünk, sok vállalkozás versenyképességét erősen visszavetné a szabályok betartása…
… és drágábban termelnének, kevesebb munkaerőt foglalkoztatnának, vagyis növekedne az infláció és a munkanélküliség…
Akkor lássuk a kevésbé durva változatot: az ösztönzést. Itt van jelentősége a társadalombiztosításnak. Ha el lehet idáig jutni és tudom, ez nem egy-két éves távlat, hogy Magyarországon a nyugdíj valódi biztosítás legyen, az egészségügy valódi biztosítás legyen, akkor az meggondolásra késztetheti az érintettet. Mert az egészséghez való jog benne van az alkotmányban, mindenkinek jár. De aki nem fizette be a járulékot, az ne kaphassa meg azokat a szolgáltatásokat, amelyek a befizetőt jogosan megilletik. Itt beszélhetünk kezelési határidőkről, sorbanállásról, a kezelés minőségéről és hasonlókról. A nyugdíjnál: minél jobban összekapcsolódik a befizetett járulék és a nyugdíj összege, annál ösztönzőbb lehet a befizető számára.
Vajon nem lehet utolérni itt egyet a sok, vastag, állami trehányságból és közömbösségből? Nem volna érdeke az államnak egy elektronikus chipkártya kibocsátása, amely sokszorosan megtérülne? Amelyet leolvashatnának a kórházi, kezelőhelyi számítógépek? Amelyen rajta volna a tulajdonos minden fontos adata: vércsoportja, betegsége, korábbi kezelései, szedett gyógyszerei, szóval a teljes egészség-, vagy kórképe? És természetesen a befizetései is?
Ez az, amiről, mint modern egészségbiztosításról beszélünk, függetlenül attól, hogy egy-, vagy több-biztosítós modellben gondolkozunk. A mai rendszer nem ilyen. Ezért lényegtelen, hogy 15 millió, vagy 150 millió taj-kártya van ma Magyarországon. Addig, amíg az ellátási oldalról nem voltak meg a feltételei annak, hogy ellenőrizni lehetett volna a taj-kártya valódiságát, addig nem volt jelentősége ennek…
…de most már van…
… ezért mondom, hogy a másik oldalt, az ellátási oldalt kell rendbetenni előbb, miszerint ehhez a járulékfizetéshez ilyen szolgáltatás, ahhoz meg olyan jár. S ha lesz valódi biztosító, akkor egy-két év alatt meg fog változni az egész biztosítási rendszer, attól teljesen függetlenül, hogy egy-, vagy több biztosító lesz-e.
Már a XX. század végén nyilvánvaló volt, hogy a közeli jövő állama egyre több feladatot fog átadni az önkormányzatoknak, a civil szférának, ahol amúgy is erős szándék van e feladatok ellátására. Ezzel együtt az adóbevételek egy része is átkerül majd oda?
Lehet, hogy ebben a kérdésben nem a legnépszerűbb álláspontot képviselem, de úgy vélem, hogy az adóztatás lehet, hogy a nemzeti szuverenitás, az állam működésének az egyik alapköve, ugyanakkor számomra elsősorban hatékonysági kérdés. Ami ma az iparűzési adó, meg a helyi adózás kapcsán történik, az egy agyrém, mert egyfelől ott van az országos hatáskörű adóhivatal, és van 3200 kis, helyi adóhivatal. Ezekben nincs elegendően felkészült szakember, ellenőr, nem tudnak a feladataikkal hatékonyan megbirkózni.
Mondjunk egy példát.
Mondok egy indirekt bizonyítékot. Évek óta vagyok a KPMG adópartnere, igen sok ügyféllel volt dolgom. Az ő adózási aggodalmaik az áfával, a társasági adóval, az szja-val a tb-vel kapcsolatosak. Soha egyetlenegy ügyfelem sem aggodalmaskodott még komolyan azért, hogy ha majd jön az iparűzésiadó-ellenőrzés, akkor milyen katasztrófa lesz. Messze a legkevésbé veszik komolyan, hiszen messze a legkevésbé tudják ellenőrizni. Ezenkívül egy aránylag kis adórendszer óhatatlanul többe kerül, mint a nagy, hiszen a fix költségek közel egyformák. S minél jobban széttagolom az adórendszert – különösen az adóbeszedést –, annál nehezebb az ellenőrzés. Ezért gondolom, hogy jó lépés volt az illetékhivatalok beolvasztása az APEH-be. Már csak azért is, mert olyan céget, amely az illetékhivataloktól tartott volna, azt hiszem, nagyítóval sem találtunk.
Ami engem illet, úgy vélem, a helyi adóztatásnak az adókivetésnél van jelentősége. Például az ingatlanadó, az szja és más, kisebb adók esetében. De itt is, ha mondjuk a helyi önkormányzat úgy véli: még öt százalékot rátesz a központi adókra, mondjuk idegenforgalmi adó formájában, azt bejelenti az APEH-nek, amely beszedi és visszautalja. Egy ilyen típusú rendszer sokkal olcsóbb és főként hatékonyabb. Ha most összeadnánk, hogy a 3200 önkormányzatnál mennyibe kerül annak a körülbelül 500-600 milliárd forintnyi adónak a beszedése ahhoz képest, hogy az APEH mennyiért szed be nagyságrendekkel több, mintegy 8-10 ezer milliárdnyi adót, elborzadnánk.
Nyugat-Európában nem marad sokkal több a helyi önkormányzatoknál?
Ezt nem merném így általánosságban kijelenteni, mert nagyon változó. Mielőtt a polgármesterek meg akarnának lincselni engem, egy esetleges félreértést tisztázni kell. Attól, hogy az adóbeszedés központosított, ebből még nem következik, hogy mennyi bevétele lesz az önkormányzatoknak. Az általuk kivetett és az APEH által beszedett adó természetesen őket illetné meg. Az adókivetésben lehetne nagyobb mozgásteret adni a helyi önkormányzatoknak, amivel akár ösztönözni is tud. Akkor érdemes mozgásteret hagyni, hogy ha jön egy komoly befektető, akkor meghatározhassa, hogy ad-e neki adókedvezményt és ha igen, akkor mennyit és mennyi időre. Egyébként az adó végül is hatékonysági kérdés, erről szól az a régi szólásmondás, mely szerint hogyan lehet a birkát úgy megnyírni, hogy miközben a legtöbb gyapjút szedem róla, aközben az a legkevésbé fájjon neki.
A sorozatban megjelent interjúkat itt olvashatják.
