A milliomos családban, filmsztárok között felnőtt Michael Korda éveket tölt Hollywoodban, tanul Franciaországban, Svájcban és Oxfordban, majd eljön 1956, és úgy érzi, neki Magyarországon a helye, holott egy szót sem tud magyarul, és soha nem járt híres filmrendező nagybátyja és édesapja hazájában. Mint ahogy egyik szocialista országban sem, melyek állapotáról, társadalmi-gazdasági viszonyairól halvány fogalma sem volt.
Oroszul viszont beszél – nem sejti, hogy ez inkább veszélyes, mint hasznos, hiszen egy nyugati államból Volkswagennel érkező fiatalember, aki '56-ban oroszul tudott, eleve gyanús volt. A szovjeteknek azért, mert kém lehet – egyébként az is volt, a Brit Királyi Légierő hírszerző tisztje – a magyaroknak meg azért, mert talán az oroszoknak dolgozik.
Michael Korda személyes emlékeiről írt Utazás a forradalomba című műve egyszerre történelemkönyv, családi krónika és izgalmas önéletrajz.
A szerző a húszas éveik derekán járó oxfordi diák barátaival indul útnak, egy kis Volkswagennel, hogy gyógyszert, kötszert, élelmet vigyen a budapesti felkelőknek, és akár személyesen bekapcsolódjon az utcai harcokba is.
Egzotikus kalandra vágyott
„Iszonyú szükségét éreztem annak, hogy végre valamiben, lett légyen az bármilyen egzotikus, részt vegyek, talán csak azért, mert menekülni akartam a pálya és állásválasztás kényszerétől. 1956 őszén ott hagytam Oxfordot. …. Azért mentem Magyarországra, mert kalandra vágytam, mert ez jó alkalomnak tűnt arra, hogy részese legyek a formálódó történelemnek (mint apám megannyi barátja a spanyol polgárháborúban, a második világháborúról nem is beszélve)” – írja az Egy másik élet című memoárjában. (Siklós Márta fordítása.)
Nagyjából olyan szerepben látta magát Budapest szétlőtt utcáin, mint T.E. Lawrence Arábiában. A kaland után pedig azt tervezte, hazatér, és feleségül veszi nagybátyja, Alexander Korda özvegyét, Alexát, akibe reménytelenül szerelmes volt.
A fiatal Alexa, Alexander Korda harmadik fiatal felesége is tevőlegesen részt vett az akcióban: ő szerezte be a magyar felkelőknek szánt gyógyszereket és kötszereket. Atyai jóbarátja, Graham Greene pedig kijelentette, egy fiatalembernek joga, sőt kötelessége keresni a veszélyt bárhol, a Föld bármely sarkában.
Nem örültek annak, ha valaki fényképez
Tervének híre ment, és megkereste egy angol titkosszolgálati ügynök is, aki lelkére kötötte, hogy fényképezze le az útjába akadó mindegyik szovjet katonai jármű egységjelét, sőt, a katonák gallér- és váll-lap stráfjait is.
Aztán később kiderült, erre nem maradt sok idő és alkalom.
A legtöbb útlezárást és barikádot magyarok őrizték, „akiknek az egyik zsebében flaska, benne enyhén terpentines utóízű barackpálinka, a másikban tartalék lőszer és gránát rejlett. Egy szardíniakonzerv vagy egy kis szalámi jól jött az indulatok csillapítására.”
Mikor első ízben próbált fényképezni, egy orosz tiszt figyelmeztetőleg rákiáltott a tank nyitott páncéltornyának tetejéről, és hogy „kissé késlekedtem a kamera eltüntetésével, a gépfegyvert kezelő katona nyomatékul tüstént a fejemnek irányozta a csövet. A kifejezés az arcán – ilyen vastag fekete szemöldököt nem is láttam addig, később Leonyid Brezsnyevében köszönt vissza – nem hagyott kétséget afelől, hogy semmi nem szerezne nagyobb örömet neki, minthogy belém eresszen egy sorozatot”.
Lerongyolt katonák, holttestek a járdán
Michaelt még az is meglepi, miután fogalma sincs a szovjet életszínvonalról – Hollywood és Oxford után miért is lenne – hogy az orosz katonák mennyire lerongyoltak, legalábbis a brit fegyveres erők mércéjéhez képest, „ahol egy katonának úgy kellett kinéznie, mint akit skatulyából húztak ki.”
Hát itt aztán akadt egzotikus kaland, több is, mint mondjuk, amihez afrikai vadászatok alkalmával szokott a milliárdos família.
„Ott feküdtek együtt magyarok és oroszok, testük mésszel beszórva, hogy elnyomja a halál szagát, arcuk barna csomagolópapírral vagy régi újsággal leterítve, lábuknál egy-egy szál hervadó virág. Sok orosz katona hevert a hátán, kezük könyörgő-imádkozó vagy épp dühösen haragvó pózban, nehéz köpenyük szétterülve körülöttük a járda kövén. A magyarokat általában nagyobb gondossággal rendezték el, két karjuk a mellükön, kezük egymásra téve. Nem egynek papundekli volt a keze alá dugva, rajta ákom-bákom betűkkel a neve.”
A budapesti szállodák nyitva lévő bárjaiban rendszeresen találkozik az angol és amerikai tudósítókkal, de ha kimegy az utcára, látja, mennyivel félelmetesebb a kommunista magyar valóság és a dicső forradalom, mint ahogy gondolta. Megtapasztalja, „milyen az ágyúk szüntelen dörgése, a becsapódó aknák süvítése, a fülsüketítő robaj, ami egy-egy lakóházat vagy emlékművet ért találatot kísért.”
Először mindezt izgalmasnak találja, ám rövidesen egyre nyomasztóbbá válik: „Közép-Európa késő őszi, hideg, szürke, örömtelen egét beborította a tüzek és robbanások alacsonyan gomolygó, zsíros, fekete füstje, a levegő bűzlött a kordit, az égő gázolaj, a dízelfüst, az eldugult folyócsatornák és a halál szagától.”
Ennyi elég is volt a kiruccanásból, melynek rá vonatkozó tanulságait az ifjú Korda, a következőképpen foglalta össze:
filmrendező már nem leszek.
„Ott vált számomra világossá, Budapest nyers, hideg, mocskos és veszélyekkel teli valóságában, abban a városban, ahová Alex nagybátyám 1908-ban megérkezett, mint nincstelen enfant terrible, és ahol 1914-ben már filmet forgatott, hogy az ő halála voltaképpen a végét jelenti annak a lehetőségnek, hogy én magam csak úgy besétáljak a filmgyártás világába.”
Neki tehát a pályaválasztásában játszott nagy szerepet '56 októbere. Sikerült kijutnia az országból, '57-ben New Yorkba költözött, író lett és az egyik legnevesebb amerikai könyvkiadó igazgatója.
De 1956-ot „mint egzotikus kalandnak induló utazást”, sosem felejtette el. A 2000-es évektől számos történelmi és életrajzi könyvet írt, egyebek között a magyar forradalomról, Dwight Eisenhowerről és más személyiségekről.
