A fejlett térségekhez való közeledés a magyar politikai közbeszédben stratégiai célként jelenik meg. A konvergálási cél azonban még nem stratégia. Legfeljebb annak következménye, eredménye. Akár egy cégről, akár országról, vagy pedig sportolóról van szó, annak kijelentése, hogy megközelítjük, utolérjük, pláne leelőzzük az élenjárót, nem helyettesíti a feladatok alapos elvégzését, az alkalmas stratégia kiválasztását és a sikeres taktika megtalálását és végrehajtását. Az élen haladók vagy legalább a középmezőnyt alkotók pozíciójának ismerete és tudatosítása ugyanakkor hasznos mércét adhat a teljesítmény megállapításához.
Túl ambiciózus utolérési cél kitűzésének viszont ugyanúgy nincs értelme, mint a magától is teljesülő, erőfeszítést nem igénylő mércék megnevezésének.
Mindezt azért érdemes előre bocsátani, mert politikusi körökben gyakori valamilyen utolérési cél bejelentése, lelkesítési vagy mobilizálási szándékkal. Ilyen volt annak idején a tervgazdaságokban a fejlett Nyugat utolérésnek és túlszárnyalásának a hangzatos meghirdetése. A pártkongresszusi programok azonban papíron maradtak, minthogy maguk is inkább voltak propaganda-eszközök, mintsem tervek. Az üzleti életben is gyakori a nagyratörő cél bejelentése, ám az is inkább a pr világa. Meg lehet próbálkozni az élenjárók gyakorlatának lemásolásával, de az rendszerint kudarcos vállalkozás. Nem csoda: a piacvezetőknek más jellegű feladatokkal kell megbirkózniuk, mint a mezőny második felébe tartozóknak.
A sikeres ázsiai imitálás sem úgy történt, hogy „egy-az-egyben” átvették a technológiát és szervezetet.
Az erőforrás-ellátottságban fennálló nagy különbségek miatt nem is lenne értelme a drága bérű, de tőkével jól ellátott vezető gazdaság erőforrás-kombinációit duplikálni az utolérési szakaszban levő országban. Ha egy cég vagy egy ország voluntarista vezetői a másolást erőltetik, legfeljebb csak a Kornai János terminológiája szerinti kvázi-fejlett, azaz ál-fejlett szintre lehet eljutni.
Mégis hallani visszatérően nagyratörő (nagyotmondó?) politikusi ígéreteket. Ilyen az, hogy x éven belül Magyarország valamilyen nem pontosan meghatározott mutatóban utoléri valamelyik hivatkozási ország (leggyakrabban Ausztria) jelenlegi vagy pláne jövőbeli értékét. Az ilyen „stratégiai célkitűzés” azonban üres állítás. Már eleve az egy főre jutó GDP, mint objektívnek gondolt indikátor is ki van téve a nemzetközi összehasonlítás buktatóinak: mely ország árai szerint történjék az összehasonlítás, és miért éppen a GDP legyen a teljesítmény-mutató? Hiszen a GDP tartalmazza a nem-rezidensek jutó jövedelmeket is; a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) sokkal közelebb vinne a tényleges jövedelmi viszonyok leírásához. De kézenfekvő lenne a személyes fogyasztás adataira is figyelni, mivel az emberek azon mérik az anyagi boldogulást.
Ezzel szemben a rokon fogalom, a kohézió tágabb keretbe helyezi a fejlődést és annak jellegzetességeit. Nem véletlen, hogy a kohézió előmozdítása az Európai Unió hivatalos célja, és arra igen jelentős erőforrásokat fordítanak, amint ezzel még a közügyekben nem túl jártas magyarok is jórészt tisztában vannak. A nettó befizetőktől a kevésbé fejlett térségek felé áramló pénzekkel a közösség az Unió új tagállamainak és azok nehezebb helyzetű térségeinek kíván anyagi támogatást nyújtani, hogy az életviszonyokat, a társadalmi folyamatokba való bekapcsolódást tekintve az uniós polgárok, lakjanak bárhol, lépést tudjanak tartani a többséggel.
A gazdasági válságok nem egyformán érintik az eltérő adottságú térségeket, de a válság után bekövetkező erős konjunkturális évek sem, sőt az üzleti folyamatok gyakran éppen ilyenkor vezetnek az eltérő kiindulási helyzetű térségekben szétfejlődéshez, bizonyos térségek hátracsúszásához.
A kohéziós alapok tehát nem annyira a gazdasági növekedés felgyorsításában, mint inkább a területi és szociális különbségek mérséklésében, a káros egyenlőtlenségek újratermelődésének a megakadályozásában lehetnek hasznosak.
Nézzük ezek után, hogy milyen Magyarország és hazánk főbb térségeinek konvergálása és kohéziós teljesítménye. Ennek megállapításához hasznunkra lehet az immár nyolcadik alkalommal közzétett uniós kohéziós jelentés. A kohézió más és több, mint a gazdasági teljesítmények közeledése, de természetesen a gazdasági növekedési vonatkozás is fontos, még ha a magyar politikai közéletben az indokoltnál is jobban rögzült annak jelentősége. Az Unió fejlettségi térképe jól megmutatja a kontinens kelet-nyugati és észak-déli választóvonalait.
A térségek színezése a helyi árakon (ún. PPS, vagyis vásárlóerő-egységek szerint) mért egy főre jutó GDP alapján sorolja be a régiókat, mégpedig az összes tagország (EU 27) átlagát 100-nak véve. Láthatóan Magyarország – Budapestet kivéve – a 75 százalékot el nem érő térségek közé tartozik. Ilyen helyzet jellemzi a volt tervgazdaságok régióinak többségét, illetve néhány dél-európai térséget. A besorolás még a Covid-járvány előtti viszonyokon alapul. A relatív fejlettségi mutatók azonban ismeretesen elég lassan változnak, noha láttunk elég gyors lesüllyedést (Görögország), mint ahogy gyors emelkedést is, például a balti államok esetében (ezek méretük alapján országonként egyetlen régiót alkotnak). Az országos adatok érdekes pályákat rajzolnak fel (lásd a KSH közleményét).
A magyar szemmel fontos, referenciának számító országok adatainak áttekintése alapján elmondható, hogy Magyarország egésze - félretéve most az az országon belüli térségi megoszlás ügyét - hosszabb távot véve mérhetően konvergált az egy főre jutó bruttó hazai termék mutatója szerint. A reálisabb képet adó bruttó nemzeti jövedelem (GNI) mutatója szerint az uniós átlagtól nagyobb lenne a lemaradásunk, de a konvergálás úgy is látszana.
A kontraszt azonban a szomszédos Ausztriával szemben lényegében fennmaradt (60/125 az időszak elején, és 70/127 a bemutatott idősor végén), de a teljes uniós átlaghoz mért 60 százalékról a 70-re feljutás valóban jelzi a konvergálás bekövetkezését.
A teljesítmény minősítéséhez persze látni kell, hogy a 2007-es kiinduló évben jóval a magyar mutató alatt volt a lengyel (53%), és különösen lemaradt a román (43) és a bolgár (40). Az időszak végén a lengyel lemaradás hozzánk képest megszűnt, a román felzárkózás igen dinamikusnak bizonyult, a lett és litván fejlődés szintén lendületesebb volt. A térségben egyedül a horvát és a szlovén fejlődési teljesítmény maradt csak el az általános emelkedő trendtől; az utóbbi ország azonban viszonylag magas szintre jutott el már az EU-tagság elnyerése körül, és annak a pozíciónak megtartása más feladat, mint a sokkal mélyebb szintről való előbbre lépés.
Az is figyelemre méltó, hogy az ismert görög eseten túl a portugál és spanyol relatív viszonyokban is hátracsúszás következett be, holott ezek a térségek országként és regionális egységekként is jelentős, sok évtizedes kohéziós támogatásban részesültek.
Az anyagi támogatás tehát nem egyformán vezet el ahhoz a gazdasági konvergálási folyamathoz, amelyre a politika annyira figyel.
Az idézett jelentés azt is részletezi, hogy mely fejlődési vonatkozásokban meddig jutottak el a tagországok. A magyar országos és regionális mutatók elég jó előrehaladást dokumentálnak az infrastruktúra-fejlődést illetően, főleg a széles sávú internethez való hozzáférést tekintve. Nem túl biztató azonban Magyarország innovációs eredményessége. Az egész térség, és ebben hazánk sem kivétel, gyenge demográfiai folyamokat produkált, és az oktatási teljesítmények sem mutatnak közeledést az uniós átlaghoz. Ami pedig az állam működésének hatékonyságát, szabályozó és fejlődéstámogató képességét illeti, hazánk és a térség más régiói igen elszomorító képet mutatnak.
A jelentés sok informatív ábrája közül talán ez a leginkább elgondolkoztató. Amikor ugyanis a teljes uniós térséghez való társadalmi-gazdasági hasonulás folyamatait nézzük, vannak nehezen megváltoztatható vonatkozások, mint az egészségügyi állapot, a szüléskor várható élettartam, az iskolázottság szintje. Ezeket a korábbi időszakokban felgyűlt örökség erősen meghatározza, és a múlt nehezen hagyható hátra. Azonban a tagállami és azon belül a regionális állami szervek működése, azok transzparenciája olyan ügy, amelyen az EU-tagság eddig eltelt ideje alatt sokat lehetett volna javítanunk, éppen a ’best practice’, az élenjáró gyakorlat átvételével. Az adminisztratív képesség szakmailag bevált mércéi szerint azonban a balkáni térség (és dél-Itália) jelentősen lemarad a hatóságok működési normáit tekintve. Ugyanakkor a balti térség mutatói ebben a vonatkozásban is sokat javultak, és elérik az észak-olasz, spanyol szintet.
Az pedig elég jól dokumentálható, hogy a hatékonyabb, transzparensebb helyi és állami adminisztráció igen nagy támaszt ad a gazdasági-társadalmi fejlődéshez. És megfordítva: a korrupcióval és bürokratizmussal megterhelt közigazgatás visszahúzó tényező. Amikor jelenleg jogállamisági vita folyik az EU keleti térségeinek kormányzatait illetően, látni kell, hogy távolról sem ideológiai ütközésről van szó, sokkal inkább az érintett tagállamok saját erőforrásainak és az EU pénzügyi alapjainak a hasznosulási fokáról. Gyenge állami képesség mellett a sokkal több transzfer sem képes jól hasznosulni.
