Sokan felkapták a fejüket a hírre, hogy a lakossági fogyasztás szintjét tekintve Magyarország az EU tagállamai közül csak Bulgáriát tudta megelőzni a 2020-as Eurostat adatok szerint. Azóta sem változhatott a sorrend. Hogy az unión belül a legtöbb országban nagyobb anyagi jólétben él az átlag polgár, mint minálunk, nem lephetett meg senkit. De a hírből az is következik, hogy még Románia is lehagyott minket az egy főre jutó fogyasztásban, ami azért erős mondás.
Keleti szomszédunk különben gyakran előkerül a gazdasági hírekben, az utóbbi évek gyors növekedése miatt. A magyar közvélemény korábban mindig Ausztriára tekintett a nemzetközi összehasonlítások során, majd kénytelen volt a realitásokat elfogadni, és a visegrádi országokat tenni meg viszonyítási alapnak, ám most mind gyakrabban kényszerül keletebbre is kitekinteni. Mi is nézzük meg itt, hogy tényleg történt-e román gazdasági csoda!
De ehhez előbb egy másik ügyre is rá kell pillantanunk annak ismeretében, hogy az egy főre jutó GDP biztató alakulásával rendszeresen dicsekszik a magyar kormány, azt saját érdemének könyveli el. Itt adódik egy nyilvánvaló ellentmondás: ha a GDP jól méri a gazdasági realitásokat, akkor miként lehetünk lemaradva a fogyasztás terén? Ha tényleg jó a nemzetgazdasági teljesítményünk, hogyan kerülhet elénk egy híján az összes többi ország a fogyasztásban, amely a bruttó hazai terméknek a legnagyobb tétele?!
A különböző valutában elszámolt, egymástól különböző hazai árszint mellett mért nemzetgazdasági teljesítmények összehasonlítása nem egyszerű. A fenti adatsortól némileg eltérő eredményeket adna a helyi árszintet figyelembe vevő (vásárlóerőparitásos) összemérés; abban a magyar, román adat némileg feljebb, a szlovák adat lejjebb mozdulna. Az alaphelyzet azonban nem változna meg: a gazdasági fejlettség szokásos mércéjeként használt „egy főre jutó bruttó hazai termék” a helyünket a lengyel-szlovák szint környékén jelöli ki, érezhetően elmaradva a cseh, szlovén, balti szinttől, reménytelenül leszakadva a történelmi összevetésben szereplő német, osztrák mércétől. Megelőzzük viszont a balkáni országokat, köztük a még nem EU-tag Szerbiát és természetesen Romániát.
De akkor hogyan lehetséges az, hogy a román átlagfogyasztás már lehagyja a magyart? Nem csupán statisztikai furaságokról van szó, ezt a határ túloldalán fizetett bérek utóbbi évekbeli emelkedése is megmutatja: a nagyváradi, temesvári multinacionális cégek egy sor kategóriában jobban fizetnek, mint a kelet-magyarországi munkaadók.
Van azért statisztikai komponense is az ügynek. Az egy főre jutó romániai lakossági fogyasztási kiadások valóban meghaladhatják a magyarországit, mert a mutató azt méri, ami a neve: a fogyasztási kiadásokat.
Még egyelőre nagyobb az egy főre jutó magyar GDP; de akkor a többlet hova kerül?
Ha félretesszük a készletváltozást, a nettó exportot, akkor a fogyasztás után következő nagy tétel a beruházás és az állam jövedelme, benne a folyó kiadásaival és a beruházásokkal. A rövid válasz tehát: a magyar állam fajlagosan sokkal többet fogyaszt, mint a román (meg még egy sor másik, hiszen a mi államunk a térségben kiemelkedik a költekezési kedvével és így persze az adóztatási hajlamával).
A román államháztartásba kevesebb adóelvonás megy be, így a fajlagosan kisebb GDP ellenére tényleg több maradhat a román átlagfogyasztónál. Viszont odaát az állam kevesebbet is költ önmagára és az állami beruházásokra. Emiatt kevésbé kiépített az infrastruktúra, nem annyira ragyogóak a stadionok, kevesebb monstre rendezvényt finanszíroz a költségvetés, kisebbek a határon túli költési ambíciói.
De nemcsak a presztízsberuházásokra jut kevesebb, a lakossági fogyasztás szubvencionálására is: Romániában a kisebb állami büdzséből nem adnak olyan nagyvonalú energiaár-támogatást, mint nálunk 2020-2021-ben a 2014-től befagyasztott kisfogyasztói rezsitarifák következtében.
Az is tényező, hogy a kormány 2010 óta szívesen tolja át a bankokra, a távközlési és közműszolgáltatókra, újabban pedig a kereskedőkre a lakossági fogyasztás-drágulás egy részét, bizonyos fokig visszafogja a kisfogyasztók kiadásnövekedését. Ez persze nincs ingyen: a bankok, szolgáltatók, kereskedők más területekre átterhelnek költségeket („keresztfinanszírozás”), az áremelkedés valahogy utat tör magának, késleltetett infláció formájában visszatér. Továbbá most kényszerből sokszázmilliárd forintos állami juttatásban részesül az állami tulajdonú áramszolgáltató.
Következményként az állami költségvetésünk hiánya nagy és növekvő, amely majd később jelenik meg többlet adóemelés formájában. A magyar fogyasztó által fizetett fogyasztási kiadások mellé oda kellene tehát számítani azt a sok szolgáltatást, amit a kormányzati szektor nyújt nekünk – a saját későbbi adónkból.
Ha tehát valaki úgy érzi, hogy a román átlagfogyasztás nem lehet a mienknél annyival nagyobb, mint amit a statisztika jelez, bizonyára jól érzi, és nem adatmanipulálás a magyarázó tényező, hanem az állam eltérő aktivitása, beavatkozása itt és ott. Amiből viszont az is következik, hogy a román állam kevesebb ponton nyúl bele a gazdasági életbe, és így kevésbé is torzítja.
A piaci verseny ott sem patikatiszta, de a kamarai körökből, üzleti sajtóból, személyes kapcsolatokból származó hírek szerint a romániai gazdaságban erőteljesebb a piaci verseny, mint nálunk, és sokkal több ágazatban lehet boldogulni állami, politikai kapcsolatok nélkül. A minap kijött nemzetközi korrupciófelmérés szerint Románia továbbra is hátul van Európában, de árnyalattal jobbnak mutatkozik a helyzetük a CPI index tükrében (Bod Péter Ákos: Ha annyira káros a korrupció, miért tűrjük?)
Kétségtelenül gyors volt a román gazdasági fejlődési ütem az utóbbi időkben, a korábbi súlyos visszahúzó bajaiktól, mint amilyen a korrupció, az ország igyekezett megszabadulni.
Javult az infrastruktúra is, nagyrészt az uniós forrásoknak hála, mint nálunk is. A gazdaság szerkezetében gyorsan nőtt a fejlett ipari és szolgáltatási tevékenységek aránya. Az üzleti szolgáltató központok (SSC) térségi terjedése nem kerülte el Romániát, sőt Lengyelország mellett a kedvenc célpont lett: Kolozsvár, Temesvár, Nagyvárad sok multinacionális cégnek adott otthont, a helyi mérce szerint jól fizető munkahelyek sokaságát teremtve.
A bérszint – és így a fogyasztási képesség – emelkedésének vannak olyan komponensei is, amelyek viszont sötét árnyat vetnek az ország tartós fejlődésére: a nagyméretű kivándorlás, amelynek nyomán egész térségekben felgyorsult a lakosságcsökkenés, és a képzett munkaerőből hiány támadt, miközben a tényleges munkanélküliség is jelen van. Ezzel együtt az egy főre jutó reál-GDP trendje a járvány okozta válság beállásáig igen tekintélyes, és gyors felzárkózást mutat a magyar– lengyel–szlovák csoporthoz:
A gyors növekedés nem old meg minden gondot, sőt kételyek merülhetnek fel a fenntarthatóságot illetően. A folyamatokról és a gondokról világos képet az OECD legújabb romániai országjelentése ad. Az oktatási rendszer – csakúgy sajnos, mint a magyar – hatékonyságát tekintve elmarad az OECD-átlagtól, és e két országban feltűnő, hogy a tanulók iskolai teljesítményét mennyire meghatározza a családi háttér (ami a hátrányos rétegből származó fiatalok felemelkedésének esélytelenségét dokumentálja). A demográfiai folyamatok aggasztóak a kivándorlási egyenleg mértékét tekintve: húsz év alatt Románia elvesztette lakosságának 15 százalékát.
Az egy ledolgozott munkaórára jutó termelékenység a magyaréval megegyező, de mindkettő messze van az OECD-átlagtól. Ami az állam működését és a hatóságokba vetett bizalmat illeti, a román állapotok nem jók, jelzi ezt a koronavírus elleni oltottság terén látható súlyos lemaradás. De az olyan technikai mutató is sokat mond, mint hogy a kivetett áfának mekkora részét nem képes az adóhatóság beszedni: nálunk ez 10 százalék alatti, míg Romániában a 30 százalékot is felülmúlja.
A makrogazdasági mutatók nagyjából követik a térségi folyamatokat, de figyelemre méltó a folyó fizetési mérleg elég nagy hiánya. Igaz, a nagyszámú nyugati diaszpóra hazautalásai erősítik a román pénzügyeket. A bankok nem teljesítő hiteleinek állománya az utóbbi évekre jelentősen lecsökkent, és a bankrendszer igen lendületesen hitelez. A kihelyezett hitelek lejben is, euróban is jóval meghaladják a 2019-es, egyébként igen erős növekedésű év adatait, ez így volt 2020-ban is és 2021-ben is. Az infláció ott is gondot jelent.
A nemzetközi hitelminősítők az országot (pontosabban a szuverén adóst) a befektetési kategóriában tartják számon: BBB-/Baa3, azaz egy grádiccsal a magyar országkockázat alatt.
A román gazdaság iránti figyelem növekedésének egyik időszerű oka, hogy az OECD Tanácsa megkezdte a román felvételi folyamatot (Argentína, Brazília, Bulgária, Horvátország, Peru) társaságában. A tény mutatja a román átalakulás-modernizáció megkésettségét, hiszen a visegrádiak már az 1990-es évtizedben taggá válhattak. Ugyanakkor az iparosodott, fejlettebb országok közé bekerülés mostani közelsége jelzi, hogy a nemzetközi közösség is értékeli a román fejlődés menetét.
A tagság bizonyos kontrolt is jelent a tagország kormányzati működése, gazdaságpolitikai átláthatóságát illetően, bár éppen a magyar ügy mutatja, hogy a belépés elnyerését követően egy tag már távolról sem veszi annyira komolyan az OECD ajánlásait, mint még a belépés előtt. Ezzel együtt az ország gazdasági súlya, jelentősége növekvőben van, és ez azon kívül, hogy versenytársunk néhány vonatkozásban, bővülő együttműködési lehetőségeket is kínál. Növekedése talán nem lesz olyan lendületes, mint a 2019 előtti évtizedben, mert csodák a gazdaságban nincsenek. De gyors fejlődési szakaszok igenis vannak, lehetnek.
